Suhogva mint az esti szél
Mély gödréből a vitéz kél,
S mint halvány köd holdvilágnál
Mohács térén tétova száll.
Néz a pásztor s keresztet hány,
Kiált a hív kuvasz után,
A tűz mellé heveredik,
S mult időrül töprenkedik.
“Hej itt egykor e gyep felett
Sötétpiros harmat esett;
Fű, virág búsan lehajlott,
S magyar szivbül friss vért ivott.
Sok legény jött nyalka lovon
Győzni a vad büszke taron,
Lova eldűlt, maga fejér,
Néma, hideg, mint őszi dér.
De a mátka honn könyezett.
Víg dal között kört nem lejtett,
Várja, de csak halálmadár
Hozza hirét, hogy nem él már.
Csele patak! iszapodban
Királyi nagy temető van,
Azért is oly sárga vized,
Oszlopod gőz, átkos neved.
Csontba akad s hortyog a ló,
Meg megcsorbul kasza, sarló,
A leány fél, s bármi begyes,
Oltalmára legényt keres.
Ne félj Rózsám! szebb idő jár,
Dunánk rabot nem hord immár,
S ujra diszlik Mohács táján
Magyar legény, magyar leány.”