VITKOVICSHOZ

Komám uramnak ott fenn rossz napot Csinála az, akit egykor oly mohón Tett volt felévé; s a szegény öreg - Min kaptak össze, könnyen képzeled -

Kínjában egybe gyűjti fellegeit, S eldurcúlt barna vad szemöldökével Int, hogy szakadjanak. Szakadnak ők, Mintha a Deukalion s Pyrrhája népét

Most másod ízben volna elölni kedvök. A csattogónak lángoló nyilai Felettem egymást űzve hulltanak. De Jupiter kiméli híveit,

S csak a gonoszt sújtja és a vakmerőt; S baj s sérelem nélkül beérkezém, S szállást fogék a Szürke-ló szügyében. A város utcáit mint elborítá

A szörnyű itélet árja; nem különben Folyt az, mint amidőn az Ung vizeit Szőkére festi a Mármaros sara. Én abiakaimból néztem a veszélyt,

Mely barmot és a búzás sok szekér Gubába burkolt bús gazdáit érte Jön a cseléd. „Egy nem-tudom-ki akarna...” „Vásáros? úr?” „Sem egy, sem más.” „Ereszd be.”

Belép. Pislongok. Bojtos pipaszár S sallangos kostök... „Kit keressz, uram?” „Én? téged!” „Nincs szerencsém...” „Várva vártam Rég óta az órát, mely engem hazánknak

Legérdemesb és legdicsőbb fia Szemléletére méltóztatni fog.” - (Mint aki titkos csínyán rajta veszt, Úgy borzadék meg, s a hőség kivert)

S a fejével egyet billent, de a derek Hajolni nem tanúlt. - „Humillimus! S szabad tudakolni érdemes nevét?” „Hőgyészi Hőgyész Máté, alázatos

S legkisebb szolgád, leghűbb tisztelőd.” „S lakása?” „Máté-Szalka". - Széket ad Cselédem, és kifordúl. Ültetem. Nem űl. - „Elállhatok s örömmel állok.”

Töröm magam, mint kezdjem a beszédet, S tárgyától mely fortéllyal vonjam el. „S az úr is a vásárra"... „Sőt nekem Nemesbek vágyásaim; tudósainkat

Ohajtom látni, kik gyakorta nagy Seregben szoktak itten megjelenni.” „A Nyírben terme jól a búza, rozs?” „Nem szinte rosszúl. Közzűlök sokakkal

Font össze már a legszorosb barátság; S örvendtenek nekem, mint én nekik. Ez a szerencse, mely most ér, kerűlt. De végre megvan! Látlak s lángomat...”

„Nagyítva látni másnak érdemét A tévedésnek egyik szép neme; S ez a szerény érzés a gyönge kort Leginkább ékesíti. Gondolom,

Szatmár ismerni fogja annak becsét, Kit e szokatlan érdem fényesít. Szolgálsz, uram?” „Nem! én magamnak élek.” „Szép! és igen rút együtt! Arra just

Csak az kap, aki másnak éle már. S hidd, aki másnak él, magának él.” „S az gáncsol-e, kinek példája véd?” „Igaz lehetne gáncsom, bár talán

A vétkes példa kárhoztatna is. A férfikor legelső éveiben Megtettem amit kelle, s ment vagyok; Hajló koromban illő megpihennem.”

„Ravaszkodol, de nem mégy semmire; Mint Antaeuscht kapá fel Herculesch, Úgy kap karom fel messzére a neked S nekem nem honni föld al-gondjaitól.

Szólj ahogy illik. Anch'io Pittore!” Elrettenék Energumenusom Képétől és hangjától. Jaj szegény Bordáimnak, Antaeussá ha tesz!

Mondám, s főt hajték a Pittor előtt. A rettenés feloldja a néma nyelvet, S hazudni, s hizelkedni megtanít. Nem tudtam eddig: illő, tudjam én is.

„S poeta az ur?” ezt kérdém. „Pásztoraink Mondják; de nékik hinni nem merek.” „Oh szép! igen szép!” „Úgy Szatmár ködéből Melyben Sylvester óta volt, kikél.

Tiszánk magyar dalt még ön gyermekétől Nem halla; mert Szabó, Gvadányi, Földi Vendégek voltak szélein; s az Agis Dallója rég elhagyta Bercelét.

Le lesz törülve e szenny majd általad, S büszkén fog árkán a zengő szaladni. Ha nem veszed bántásnak: kit vevél Vezérűl a szép pályán? Rajnis-e

Példányod és Szabó? Dayka-e s Virág?” Rettenve gördűlt rám ismét szeme, S elhallgaték. „Mi baj? nem értelek; Szólj!” - fútt, s törlötte gyúladt homlokát.

„Mi baj? nem értlek; szólj!” „De hát neked? Sarkasmusch-e mind írva, mind beszédben, Leginkább kedvelt tónusod?” „Hogyan?” „Vagy engemet van kedved öldökölni?”

„Hogyan?” „Hogyan s hogyan! És még hogyan Azon felűl! Szólj úgy, ahogy magyarnak Magyarhoz illik; egy akolban állunk...” „Uram, nem értem e neheztelést.

Megvallom: a kedv szesszenései S játékos hangja, mely simongva karcol Kedvesb előttem, mint az a komolyság, Mely latra tészi gondosan szavát,

S szökellést adni fél a gondolatnak. De én csak ott enyelgek, ahol illő, És ahol értenek: bíztos barátim Kedvezve tűrik dévajságimat.

Hol kell, nálamnál senki nem komolyb.” „És mégis azt a négyet példaképpen?...” „Mit? hogy?” „Hisz azt magyarnak... Nem hiszem. Ingerlesz!” - Csak most értém a bolondot.

Kilökjem? Ah! de folytatá beszédét.- „Magyarnak én azt ismerem, s csak azt, S nem senkit, senkit! mint azt, akinek Szép nyelve nincsen elkeverve mással,

Ki nem szorúl a vendég maszlagára, Kenőcsöt útál, s gondolatjait Tisztán s tekervény nélkűl mondja ki; Magát a nyelv urának nem hiszi,

Nem szab törvényt és új szót nem farag, De a régit érti s tiszteli a szokást; Úgy ír ahogy beszél - egyszóval; aki Köztünk lett, köztünk nőtt, köztünk maradt meg.”

„S ezek szerint a négy?...” „Rossz verselő!” „Én őket jóknak néztem, bár közöttünk Nem lettek, és nem nőttek s nem maradtak.” Tüzem lohadt, s az álnokságok atyja,

A vén csábító, aki én utánam, Amint tudod, hol egy, hol más alakban Kísértve kullog, azt súgá tanácsúl, Hogy a legénykének vetnék csapot.

S én, aki hű tanácsnokom hiába Nem szoktam súgni hagyni, teljesítém. - „Engedsz egy kérdést?” így szólék. „Parancsolj!” „Midőn beléptél, engem a haza

Fő nem-tudom-mijének mondogattál. Minek tekint az engem, akinek Rosz író ez a négy? fejtsd meg titkodat!” „Mindig kötődöl! S azt hiszed talán,

Hogy én nem értem, hogy magasztalásaid, Melyekkel rólok írva szólsz, döfések? Való gyanánt azt csak Mihók veszi. Pirúlsz vesződni vélek, a gubókkal,

S hogy annál gyilkosabb légyen csapásod, S szándékidat ne sejtsék; lopva szúrsz.” Megszégyenűlve rogytam össze, s nem volt Erőm elfedni a döbbenést. Azonban

Egy nagy rakás vers asztalomra hág. Hol vette, nem tudom. Gyors forgatással, Szaladt el rajta végig, s „Itt van!” úgymond: „Reá találtam: ennek nyújtsd figyelmed.”

„»Az istenek nagy gyűlést hirdetének A Szengellér hegyén, s Árpád királyunk A nemzet íróit mind bémutatta. Jobbra a poéták, balra a prózaisták

Fogának helyt, és íme Diespiter Tüzet lobogtat s mond: Eredjetek, Amott van a tárgy; lássuk, ki a legény! Előjön a szakállas „Régiekről",

Futásnak indúl, s ím - orrára esik! Előharűl köszvényes lábain Sylvester, futni kezd, s - orrára esik! Előkerűl Tinódi jó Sebestyén,

Büdöslik a bortól, s - orrára esik! Fut Pesti Gábor is, s - orrára esik! Dúdolja Ilosvai Toldinak bikáját, Halad, szökik, s ah, most! - orrára esik!

Így Szenci-Molnár, és Filiczkije; Így Zrínyi Miklós bán; és Gyöngyösi; Így a szegény Beniczki uram, s azok, Kik a poétai krónikában élnek.

De végre előjön Gyárfás, s rókaprémű Dókáját ölbe fogja, s megszalad, A szem sem éri, s nézd, - a tárgy övé! S lett s nőtt s maradt! - ezt zengi Jupiter,

És Jupiterrel a Gellér hegye!«” „Bizony szép! mondhatom; már ez bizony szép! Kegyetlenűl szép! S mind a költemény, Mind a kidolgozás! S a vers kecses!"-

Taréja nőttön nőtt az emberemnek; De mint gyakorlott mester, tetteté.- „S ím, itt Pázmánról!” monda „kérlek, halld ezt:” „»Hogy Pázmán magyarúl alkalmasint tuda,

Tekintsd, hol született, s többé nem lesz csuda. Szűlte volna Eger, Győr, Sopron, Pécs, Buda, Úgy szólana, mint szól síp mellett a duda. De minthogy az a táj szűlte nemzetünknek,

Mely szűz birtokában vagyon szép nyelvünknek, S fel nem vette rongyát irhás zsellérünknek: Nagy méltán tarthatjuk egyik fő díszünknek.«” „Hogy téged a gonosz...” mondám magamban.

De ím nyílik ajtóm, s a cseléd jelenti, Hogy Pipszem érkezik; nem lél szobát, S vendégem lenni vágy. „Ez kelle!” mondám; „Hadd jőjön; ő most kétszerest Apollóm!

Ismeri az úr Dessewffyt? Ő Virágnak Dühödt barátja, s érte botra kél. Tréfálni a gróffal...” „Gro-óf?” „De gróf! s barátiért Botot nem kímél. Jó lesz elszelelni.”

Az én emberkém kapja verseit, S szalad, s ajtóban Pipszembe botlik. Sikoltva megy a grádicsnak s lefordúl. Tolvajnak véli minden; öklözik,

Rugják, ütik, verik. De ő kiált: „Köztünk lett! köztünk nőtt! köztünk maradt meg!” Barátom, egy szót, egy okost! Elég Volt eddig dévajkodni; van határ

Mindenben. - Valld meg: mint zengett fülednek Ez a közöttünk lett, nőtt és maradt? Oh! írd könyvedbe, s mondd el reggelenkint, És amidőn az álom ágyba csal,

Hogy téged a kettős hegy bérceitől Hőgyészi Hőgyész Máté tiltva tart. Haszontalan! te nem levél közöttünk, S Szemerével, vélem s kedves Kölcseymmel

Mételytelen mézőkön nem legelsz. Egernek nőttél szük patakja mellett; S atyád továbbad azt a bölcseséget, Melyet Cyrill és társa hirdete,

Budai felének jött tanítani. Te léssz az első, kit később Horányink Tisztelve fog nevezni, hogy hazánk Nyelvét, mint annak méltó gyermeke,

Pápaynk tüzénél gyúlt szívvel szeretted; S feleid között az első, sőt korunkig Egyetlen voltál, aki azt műveléd. De elég akarni? Ah! meséidet,

Melyekre Lessing is javalva nézne, S epigrammáidat gúnyolva fogja Recenseálni Hőgyész, s elbeszéli Hogy itt s ott, és emitt s amott, s tömérdek

Más s más helyekben vétkeket követtél; Mert (amit sajnál) vétekben születtél! - A könyvcsinálást hagyd nekünk, s rohanj Rengő karokkal mátkád szép keblébe,

S csókjaiddal hintsd el félelmesen!