Egy nap nem épűlt Róma, s századoknak Kellett lefolyni, mig a Tiberis A vályogváros alkotmányai közt Merész szökéssel látta a Pantheon
Márványait égre kelni partjain, Méltó lakát minden-isteneknek. De a márványváros tudta mit köszönhet Ökrésztanyáidnak, nagy alkotó!
S tisztelte viskód dőledékeit; És míg nálánä szebbet, fényesebbet, S nagyobbat a nap nem lát szent egéről, Tisztelni fogja minden változásban.
Quirinus én nem voltam, s isteneink Nekem nem adtak oly szép birtokot; De bár kicsiny s szük, Az, ki a napot Felhozza s újra elrejti, s más azon-egy
Kerűl elő, nem lát most ékesebbet, S, ezt mondják isteneim! nem fog soha. De parlagon áll a szép foglalás. Rajta átok fekszik: told el s lásd, mi lesz.
Első valék én, aki, mint műveld A parlagot, törvényt s példát adék. Rádaym követte nyomdokom, s utána Kalmár és Birsi s Molnár; s egy időben
Rájnis s Baróti: két nagy bajnokok. És, akit Ganymed helyébe Zeüs Olympusába vitt, Daykám, s Virág És Berzsenyim, Miklának éneklője.
Bihart Vitézem, szép környét Tokajnak Nagyom tanítá zengzetem csudálni. Erdélyt Arankám, Zsomborim s Buczym; S érdemlett párta zöldel fürtjeiken,
S nem lész idő, mely azt hervadni hagyja. Híveim sorában nem volt még nagyobb, És, oh, mikor lesz annyi! mint te voltál, Pankratiasta férfi, Révaim!
Akár a Tejos és az Umbria Költőivel mertél versent szaladni, Akár a nyelv törvényeit szabád meg, Akár az álom bódúlt kórjait,
Egy uj Prometheus, látni kényszerítéd. De a Parca sírba vitt már téged is. Ki lép ürűlt nyomodba? Nedves arccal Egy délceg ifjú hágdos, sírkövedre
Feltenni koszorúját. Láng lebeg Szép üstökén, s csókdossa homlokát. Horvát te vagy? Ölellek, érdemes, Legérdemesb, legkedveltebb tanítvány!
Menj! fusd a pályát! Révaink benned él.
Cookies on Poetry Cove