Manicheussá lettem, s azt hiszem, Azt vallom, amit új religióm Hogy higgyek, valljak, nékem is parancsol; És amit vall szám, szívem is hiszi.
Eléggé ellenkezém: a fény levert. Ám tedd meg a próbát, ha tartja kedved: Üss, tömlöcözz, csípdestess vasfogókkal, Állíts a tűzmáglyára, hogy megint
Nyájamhoz vonhass, melyet a pikárdi Újító gyűjtött, én Manicheus, Testestül, lelkestül Manicheus, Hitem, ha kell, bármely kínos halállal,
Akármely gyötrelmekkel, megpecsétlem; S a nyúzott bőrű Manes, hív tanúja Vesztében, ismét megdicsőjtve lesz. Két, két isten van; és bizony nem egy!
Szelíd az egyik s jóltevő; szeret Segélni a jámbor botlón, s tévedésit Megszánva nézi, s jobb ösvényre vonzza, Gyakorta még ha rugdalózik is.
Kaján a másik, és bukásnak örvend; Fénybe öltözik, hogy csalhasson, különben Sötét alakban kullogván, ha hol Prédát találhat, mely cselébe hulljon.
S e kettő verseng s harcol szüntelen, S rabolja a másikának híveit. Amannak sergét ész és fény vezérlik: Ezért test, ördög és a fényes délben
Pusztitó döghalál dandárja küzd. Csudáljam-e, hogy most ez, majd amaz győz? Ez a hatalmas két ellenkező Gyakorta harcol énmiattam is.
S a kormos isten, aki rényemet Még minden rám-omlás alatt erősbnek Lelé hatalmánál, most már agyamra Tevé ki a célt, és azt ostromolja.
Bazalt alakját ismerem; remegve Futok ő aegyptusi istensége előtt, Mint a gyerek fut, amidőn az advent Estvéjén rábukkan Szvat-Nikola.
S hogy annak a másiknak véljem őt, Fehérb alakba kél mint a Velletri Pallas csodált márványa, s az Azé, Ki Pythonon nyert fényes gyózedelmet,
S a Vatikánt elhagyta a Louvreért; De most nem tűrve a szentetlent tovább, S pirúlva költözött egy újabb honba; S igy súgja nékem kétes oktatásit.
Ilyenkor őtet nézem a fehér Istennek, s elnyél a vetett kelepce. Majdan magamhoz térek, s a csalást Csalásnak ismerem, s uramhoz állok.
De ah megint új kín rohan reám, Mert megzavart lelkem most azt gyanítja, Hogy a fehér, kit híven tisztelek, Csak álkép, és alatta a kormos űl.
Ismerd ki a leckén, oh te, kit tovább Nem hánynak a habok! kitől jön az; S tanácsod fojtsa el a kétségeket. Azt hittem, és azt volnék hinni kész,
Ámbár gyalázatára van nememnek, De a való: való, bár nem mosolyg, Hogy népünk rabnép s nem szabad; hogy azt Fekvése, példa, vére, kor vezérlik.
Pythagorassal most egekbe száll, S csudálja sphaerák mennyei zengzetét, Majd a baromhoz sűlyed, és alább; S midőn szeméről a veszélyes hályog
Lehull, magát elundorodva látja; S az érthetetlen mind így, mind amúgy, Nem több és nem kevésb, mint föld lakója. Ily tűnődések közt lepett meg álmom,
S lelkem Morpheusnak édes lotusában Föllelte nyugtát, mely régen kerűlt, Midőn előttem megjelent fehér Alakban egy rém. A jó-e? a kaján-e?
Nem értem; s ekként hallatá szavát: - Lantjáról olykor édes hangokat Szedett ki, s összefonta a prosai Énekkel, mint Velutti s Sessi szokta
Recitativját félig zengeni: „Csudálatos szent istennő, szabadság! Vagy-e te? vagy hogy vagy, csak úntalan Vágyásunk képzel? Hol vevéd lakásod?
Feléd ragadnak óhajtásaink, S sehol nem lelnek. Aki tégedet Erővel megkapott és azt hiszi Hogy már ölébe zárt s ottan maradsz,
Elhűl, midőn föleszmél, s karja közt Csak árnyat lél és elfoszló ködöt. Sanyar vagy hozzá, és igaz. Neki Magad nem kellesz. Ó nem érted ég,
Adásaidra vágy és bért keres. Törvény alá szeretne hajtani, S vak látni, hogy te nem tűrsz semmi igát. Igaz vagy, és csak annak szállsz keblébe,
Ki benned téged kedvel, s a szabadnak Önkényt ereszti lánca alá magát. A martalék, kit földig nyom le súlya, S epedve nyújtja utánad karjait,
Nem érti, hogy te tőle messze nem vagy, S el-elszalasztja a megjelent kegyest. Ne kapkodjon feléd, és bírni fog. De aki tőled vette szellemét,
Az tégedet szelídebbnek tapasztal; Nehéz bilincseit játszva csörteti; Kezéről a vas önmagában hull le, S elzárva börtönében is szabad.
Úgy van, nemünknek hű védangyala, Úgy van! Te a természet hajthatatlan Érc kénytelenségét széllyeltöröd, Hogy amit a szent végezés szabadnak
Rendelt, szabad legyen. De ami néked Utadba lép s ellenzi művedet, Tömlöcre hányod kérlhetetlenűl. S a nép, melyet te mentté tenni vágysz,
Amely leginkább nyerte meg kegyed, Amely miatt a szörnyekkel hatalmas Karod csatáz, ha boldog-e? te szólj. Mondhatd szabadnak, ami nyomva van?
Ah, őtet önnön vak természete Döntötte el inség közzé; s hogy teréhjét Bírja és fölkeljen, nem nyújt néki erőt. Azt higgyük-e, hogy őtet megvetetted,
Örökre elhagytad? Nem, kegyes, te néki Jelen vagy szűnet nélkül, és segéled Elrejtve azon szükségbe, mely alatt nyög; Mely őt, nem ahová tetszik magának,
De ahová tétszik neked, taszítja. S gond addiglan viseltetik reá, Míg szabadon megismeri azt, s alája Önkényen s jó kedvvel vállalkozik.
Te vagy, szent Mindenholjelenvaló, Ki bennünket szemlélhető alakban Környűllebeglesz. Én rád ismerek Ez ál-lepelben is. Szabad tetszésed
Az ami nyomasztó szükség gyanánt tűnt Sandalgó pillantásaink elébe; Mi mik vagyunk, nem értjük, s elvakít Maga a tudás is, mely megfoghatatlan
Voltodban elvesz, s megszűn fényleni. Minket sötét bús éj ölelt körül, Mely semmi felderűlettel nem ér A szép új fényhez; mely reánk terólad,
Ki nem ragyogsz, kit köd rejt, átvilágít. Hatsz, és csak a hatás ad fényt nekünk. Hasonlatos vagy a naphoz: maga Sötét az is, de fényt ad; így terólad
Sötétről, fényt a gondolat nekünk. Oh boldog, akinek már fölkele Ez a te fényed! Nem fogja azt tovább Téveszteni álfény; és ha a láthatónak
Behúnyja is szemét, ő a világot Láthatlan ábrázában nézni fogja. Ő a természetet csak tetszetes Szüksége alatt tekinti; mert szeme,
Szabadság, téged lát való szükségben, S benned lelé fel a törvényszerűt. Otromba káromlás vala az, midőn A megvakúltak téged féktelen
Kéjnek neveztek; téged aki szent, Örök s állandó törvény vagy magadnak, És semmi esetben azt meg nem szeged. A lehető tenálad szűnet nélkül
Egyetlen és szükséges. Nem te ingasz, Hanem az akarat; mert martalékja Az óhajtásoknak, azért erőtlen. Ez a hatásra intéztetik, s egésznek
Szövénye közt hat: de te, szent szabadság, Szabadon hatsz, mert egészre hatsz, s egésznek Szövényén kívül, nem mint egy erő, Melyet viszonthatás vonz és taszít...”
A tűnet szörnyű metaphysicus; S badar beszédén látni, hogy sokat Forgatta Platót. Engem ízletem Más útra vonz el. Aki napjait
A szépnek szentelé, s még a valót is Azért kedvelli, mert alakja szép, Mert a való s a szép egy tő virágai, Testetlen lelken úgy nem lél kecset,
Mint a lelketlen testen nem talál. Azonban míg ez engem a magas Empyreumnak boltján végig hurcol, S hallatja vélem cifra jargonát,
A másik, látván, néha hogy mosolygok, Fülem cimpáját titkon megragadja, S int, hogy tekintsem a filozófus Palást alatt a kecskelábakat.
A kecskelábat a palást alatt Hiába lestem, s azt kezdém gyanítni, Hogy ím ez intést a kaján sugallja, - Én nem mosolygom a jargont, s kerűlöm
Akik mosolygják, mert az nekik új, Ő egyedűl azt értik, amit minden ért. Jaj annak, akinél homály marad Az, ami az értelmesnek nem homály!
De mégis a sok: sok! S a bölcs szabad ? Oh az! ha néki csendes éjszakát S jó reggelt nem mond más nap a - prófósz.
Cookies on Poetry Cove