Szerelme s büszke dísze nemzetünknek! Nagy már atyáid fényökben, saját Kebled szent érzetében még nagyobb! Ha téged egy rosz lópecér - előbb
Rosz nyelvpecér volt - náthás rigmusában Leckére fogna, mert apró, de szép Kancáid közé angol mént eresztesz, S a szép magyar fajt, a csontost, szügyest,
Cangár szunyoggá korcsosítod el; Ha vádra kelne, hogy sok útazásid Hideggé tették szívedet hazádhoz, És amit a Canningek ködhonában,
S a még buktokban is víg franciák közt, S túl a Pyreneék vad csúcsain, Az akkor gazdag, most szegény spanyolnál, S Rómában és Athenben s a nagyúr
Hét tornyu városában, megszerettél, Mind azt magyarrá tenni vágysz; - ha tán Azt mondaná, hogy „a lófuttatás is Csak anglomaniád vak szűleménye;
Ne lásd Londonban, Pesten nem teszed: Erőnket fejtsd ki, nékünk példa nem kell. Kerűlni kell az olyat, nem követni, Mert az egyébbé tészen, mint vagyunk” -
Oh valld meg azt: neheztelése méltó, S tanácsa bölcs; csak az baj hogy - nagyon! De véget a dorgáló még nem ére itt, Halljad tovább. Te nemcsak nemzetedre
Vonál gyalázatot, midőn neki Az angolt tőd példáúl; pártosan Kelél fel a természet ellen is: A Neptun magzatjainak farkokat
Elcsapkodtatván hóhérló kezekkel. S szebb kecskefarkkal a ló, mint amúgy? Nézhedt-e hogy cselédid azt szelik, Vágják, sütik, mert romlott ízletednek
Úgy tetszik inkább? Vagy talán sebesb lesz Lenyúlt fark nélkűl futva? Lásd Manó Pált Az nem-zsidó lován is nyert jutalmat. Örvend a lópecér, hogy copfja nincs,
De bölcsen úgy mond: copf és fark nem egy. Te nyúgalomban mégy a fényes úton, Hová nagy lelked lángja gyúlva tol, S nem hallod a pecér szidalmait.
Nagy lecke nékem, mert a nyelvpecér Régóta zaklat engem is, kit a Külföld szerelme vétkes útra szédít. Én a magyart németté tenni igyekszem,
És franciává, rómaivá, göröggé, És rontom a szép nyelvet, szabdalom Szavainknak farkokat, teremtem a szót, A régit új formába fűzöm össze...
De nyúgalomban könnyű menni néked: Nagysága s fénye védik a dicsőt. Mi védhet engemet, homály fiát, Ha védelmemre nem kelek magamnak?
És ültetnének téged is szamárra, És tiltatnának el csak téged is, Mint engemet készűltek: oh bizonnyal Mondom neked, elhagyna nyúgodalmad.
Sürű köd és borongó fellegek Fogák el tájainkat, amidőn Egyenként kezdénk itt-ott a menést; Úgy hitte minden, jó ösvényen ő jár;
Al úton minden más, s kiáltozá: Felém, felém! csak itt, csak itt az üdv! Amaz, viszont, hogy hátra kell haladni, Előre nem; hogy menni kell, de csak
Mint báblován a gyermek, mint az eb, Sültet forgatva a konyha kerekében. Egy harmadik hosszúra nyúlt szakállal, Hogy Ázsiának boldog tája gyújt
Szép csillagot pályánkra, nem nyugot. Egy tortyadt nyelvbölcs törvényt hirdete; Hogy a szokás az úr; tiszteljük azt, De csak ha majd ő nyomja rá pecsétjét,
S a tortyadt bölcsnek senki nem hive. Álmélkodással látta, hogy tilalmát A tiszteletlen nép még megkacagta; S nem érté, őtet mint lehet kacagni.
Én láttam a zavart, s láttam, hogy az Rendén vagyon; úgy volt az mindenütt, Míg a nyelv hívei, írók s olvasók, Egymást korholván, összeszerkezének;
S a versenygőket nem békére vontam, Hanem hevesb és még makacsb vitára. Ki nyugtot óhajt, harcra kél. Kivívánk A szép tusát s most béke boldogít.
Még hallik olykor egy-két kullogó Neheztelése. S azt csudáljuk-e, Hogy sánta kullog a sereg megett? Magára nagy bajt vállal, aki az ilyet
Nyergébe szedné. Hagyjuk önmagokra; Elérnek egykor; és mi kár, ha nem? Ha nyelvünk el van rontva, mint kesergik, Úgy az most roszabb, mint egykor vala...
Cookies on Poetry Cove