BERZSENYIHEZ

Hogy jambusimra gáncs fog szállani, Előre láttam! ők az iskola Törvényeit bátran általszökdösik. Becsűlik a törvényt, de csak ha jó;

Becsűlik a példát, de csak ha szép. De kell-e törvény, kell-e a szépre példa? S nem-széppé a szépet s a rútat viszont Nem rúttá, e kettő kénye tészi-e?

A babonának reszkető fia Nem lát, nem hall; tanítják, s ő hiszi. Homér hatosban zengi hőseit, Úgy érti mesterétől, - s a hatos szép.

Murány rotyog, totyog, potyog, szotyog; És minthogy összefűzte Gyöngyösi, Ím a rotyog, totyog, potyog, szotyog szép. Két kurta egy hosszat ád. Tehát, csak értsd:

„Remegő nyulakat, avagy bitang darut a hurok...” Mert ezt Horácban így lelé; pedig Ő füllel, újjal méré hangjait, Fület-varázsló zengzet, szép iambus.

Nyilván ez is szép jambus lesz tehát, Mert törvény ellen nem kél pártosan: „Te, szerelem! eleget epedek; eleget iszom az üröm...” S szebb, mint a gunyolt Accius sorai!

Daykának édes zengzetű dala: „Homályos bánat dúlja lelkemet; Talán újúlnak régi szenvedésim, Talán tündér előre-érezésim,

Rémítnek?...” rosz; mert másod és negyed Fogásiban az első tag hamis, S középben a vers ketté nem hasad; S így Dayka ügyetlen s lomha verskovácsló.

Nem vétek, hogyha Virgilben s Homerban Négy sponda lép négy dactylus helyébe; De Dayka a másod és negyed fogásra Spondát ne végyen. Ők a harmadik

Cikkelyben általszökdösik gyakorta A nyúgalom pontját, és mentek érte: Pert vonz fejére Dayka ezt hogy teszi. Oh, marhalelkek, méltók vonni igát,

Mert fül helyébe féket kaptatok; - Hányszor fakaszta már dongástok engem Szelíd kacajra, hányszor már epére! Mi tészi verset verssé? „Szózatosság.”

S mi ezt? A hosszú s a rövid tagok Arányos és kedveltető egyezése. Vers ami a fülnek, hol tág, hol szoros Törvény szerint, nyújt bájt, s a holt igébe

Hizelkedő zengéssel éltet önt; S a nyűgöt, mely közt kényesen lebeg, Érezni nem, de csak gyanítni hagyja. S így Plautusnak s Terencnek rendei,

Bár szűk bilincsre verve nincsenek, Füled gyönyörrel s játszva verdesik. így jambusom, ha páros öt fogásin Úgy ejti kurta tagjait, hogy ők

Utól ne álljanak, s ha véghelyén Nehéz ütést nem bukdostat; keményt Kettős röviddel ütni ő nem szeret; Komoly dalának bátran járja táncát,

S az iskolások feddésit kacagja. De nem talál helyt minden mindenütt. Az boldog, akit nyájas istene Keggyel vezérel a saját nyomon.

A verselés legrégiebb neme Az volt minálunk, melyen vén Tinódink, Szikszó borától fűlve, dúdola. Rest és siket vers, mely hat párja közzül

A sort középben kétfelé hasítván, Csak eggyikének adja gondjait, És mégis oly, hogy tapsolást remélhet, Ha ihletéssel énekeltetik,

És a vezérrend két utóbb csapását Selypűl nem adja vissza a többiben: S házát s hazát, és szállát meg valát, S vagyont s hagyjont nem toldoz együvé.

Az adva, rakva, kapva lél kegyelmet, Mert kedves olykor még a tompa hang is. Elhalhatatlan fényt ezen nyere, Ki majd dicső ősének hős elestét,

Majd a kemény lány csüggesztésit dallá, S egünkön Zrinyi csillagként ragyog. Kevésbé könnyü mint volt Gyöngyösi, Jóval tanúltabb, s fentebb szárnyalásu.

S e versnem hordja Zrínyinek nevét. A Tiberis s Ilissus szép leánya Sylvesterünket fényesb útra hívá. Magasb kecsekhez szoktatott fülét,

Hogy értse nyelvünk szózatosb folyását, Nektáros ujjal ő illette meg, S más húrokat vont zörgő karvasára. Fülelt a tér, füleltek a tetők,

S Tihanynak játszó lánya felkapá A kedves hangot, s sokszorozva vitte Tátránknak égbe nyúlt szikláihoz, És aholott az Olt siet vizét

Az Isterével egyesíteni. De a Hellenis a rekedt koboz Nyivását kedvelő sereg között Még nem talála érzékeny tisztelőt,

S jobb korra várva, nyúgalomra dőle. Ráday költé fel azt hosszú altából, És Pécelének zöld árnyékiban Titkos szerelmek űzésére hajtá.

Itten lopá el a szerelmesektől Egy pór zarándok lantjokat. De Zeüsnek Szelíd leányi tűkkel kergeték Boszús halálig a tolvajt, s kezében

A szózatos lant tompa hangot ejte. Rajnis, Szabó s Szabóval Révai Nyerék meg azt a kedves éneklőtől, Ki őutánok egyre sem mosolygott

Még édesebb, még bájosabb kegyével, (Mert a dagály nem fenség) mint Virágra. Sok a meghitt: a választott kevés. Az ének és a vers ellenkezésben

Allottanak mindeddig. Az rövid Ütést adott emennek hosszújára; És amidőn ez megszökött, amaz Balúl hosszúra tátogatta száját.

S így a tudom majd túdom, majd tudóm lőn, S a lányka mézes ajkát a zsolozma Hamis hangzások ejtésére kínzá. Hermesnek békebotját Ráday

Nyújtotta el a két versenygő felett; S ők, mint a kígyók a boton, legottan Szerelmes összeölelkezésbe keltek, S visszálkodásuk harca véget ért.

S most a magyar dal már görög kecsekkel Dicsekszik, és a nagy békéltetőt Hermione hálásan tiszteli. Nyert a magyar dal, amidőn görög

Tetőkre léptetett. De veszte a régi, Midőn új éket raggatának rá. A lagzisoknak részegült cigányaik Tibullnak mennyei kellemű leányát

Piros csizmába bújni kényszeríték, Hogy cincogásaik mellett a Homer S a sánta Musa táncát lejtegetvén, Patkós bokáit összecsattogassa,

S a csürhe nép közt vad kacajt röpítsen. A részegeknek tetszik e veszettség; De akinek szent tűz hevíti keblét, S Hellasnak istenségit tiszteli,

Az átkot-vonszó helytől futva fut, S a farsanglás szentségtörő bohóit Adrasteának boszujára hagyja. A Zrínyi kobza két pár húrjait

Egy párra szállítá le Bessenyei; Azért-e, hogy négy eggyezőt keresni Kifárada a szűk nyelvben? vagy mivel, Prolkrustesi ágyként, a négy rend köre

A gondolatnak, hogyha kurta, nyújtást, És hogyha hosszú, nyesdesést parancsol? Az örsi öreg nyirettyűs, s Barcsai, Rokon nagy lelkek, összeforrt barátok,

Verseik kidolgozásában nehézkék, S eltelve mégis végtelen kecsekkel, S magyar lelkeikben halhatatlanok: És, aki testvérének sírkövét

A bánat ágával foná körűl; És aki Cídet hozta tájainkra, És Ányos, eggyütt indultak vele. Körűlök elbájolva gyűle fel

Egy dőre pórhad, s minden hangicsálást Zengésnek véve, mint a tók lakói A fülmilének csattogása mellett, Rekedt szavával dong, kong untalan:

Pirult a büszke Pieris, s helyére Nyomván a hulló pártát, títeket Szólíta fel, honom nagy díszei: Kisem, te Berzsenyim, s Rózának boldog férje

S kevély örömmel lépe társai közzé. Barátom! Orczy s társai már avúlnak; Avúlni fogtok egykor majd ti is! S mint a te fényed vet homályt Bugacnak

Szent dallosára most: úgy zengi majd Az unokának egy újabb Virág, Egy újabb Dayka szózatosb dalát, Mely a te lantod édes énekit,

És amit istennéje súg Kisünknek, És Himfy zengett, elfeledteti. Mi még hajnallunk, s távol a határ! De nem lesz oly kor, mely a vak tudatlan

S a pöffedt kancsal bölcsnek boszújára, Ki títeket nyelvrontóknak szidalmaz, Mint Marsyas azt gyáva lantolónak, Kire ég, föld, s még a poklok is, fülelnek,

Neved csudálás nélkül emlegesse. S mint én irígylem „két rőf pántlikáját” És a „nyomorgó csárdát” Orczytól: Akként irígylik majd „Psychéd” neked

S amit hazádnak szent szerelme zeng. Amely leány énnékem a legelső Sonettet ihlé nyelvünkön, Somogy Venusiumának szózatos hattyúja,

A te éneklőddel megmérközni fél. Ő nem leánya az aegis-csörtetőnek, Nem egyik huga a Delphi szent urának, Nem öltözött Cyprisnek bájövébe,

S a zengő páncél szárnyas táncait Pallassal felhők közt nem táncolá. Hol a Hegyalja látni örűl magát A sullogó Bodrognak tűkörében,

Ottan akadt ő egyszer dallva rám, Befutva Eosnak lángsugárival. Mint hűltem el, s oh mint levék oda, Midőn megláttam! Inte, hogy követném,

S követtem őtet. S amint e zavar Lassúlni kezde keblemben, s az élet Szózattal együtt tére vissza, kérdém: Ki vagy te, szép szűz? Lángoló szemed,

S e barna fürtös üstök, e szemérem, S orcáid színe, s e varázs kecsek, Benned honom szép szültjét sejtetik: De barna, fürtös üstököd virágai,

S a hang, mely édes ajkidon lebeg, S egy mondhatatlan báj, melyet szemem Még eggyikén sem láta szépeinknek, Külföldinek mutatnak. Ah, ki vagy?

Csudállak és szeretlek! S a leány Mondá: Nevem Xenídion s Etelke. Báróczy volt az ápolóm, az új

Szép Atticának méhe. Ő tanított Engem szemérmes-édest selypeni, S távozni a durva nép beszéditől, S nevetni a durva nép vad gúnyait.

Kis énekem, mely hozzád elhatott, Külföldnek éneke. Hallottam a Quirina, s a szép Maeonis dalát, S amit Torquata, s Louison s Goetchen zengtek:

S pártáik elhúllott virágaikat Pártámba fűzöm e völgy díszei mellé; S kényem szerint eldallom bérceinknek Mind, amit tőlök eltanúlhaték.

Így bánt Quirína a Maeonis dalával; S Virgil s Horác Pindarnak és Homérnak Virágaikból fűztek koszorút A föld nagy asszonyának homlokára.

Csak a butát rettenti, ami még új, Külföld termése volt a rózsa is; A múvelés belföldivé tevé, S hespéri eget szítt e tetők gyümölcse.

Jer, halljad lantom zengzetét. Ne kérdd: Mindég enyém volt-e? Most már enyém. Ne kérdd: törvénnyel egyez-e, nem-e? Egyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.

A kellem istennéit engeszteljed: Nyert, akinek kedvellik áldozatját.