Elázott szemmel s szánakozva nézem én Az esztelenség vakmerő bolondjait, Akik, magoknak tetszvén, a megtévedés Egyik széléről a másikra térnek el;
S kevélyen néznek vissza már az elhagyott Ösvényre, melyen a vakhit vasláncokon Kötözve tartja vért könyvező foglyait. Felfúvalkodva s lármázó kiáltozás
Között haladnak vert ösvényeken elébb; S kérkednek a bolondság csengetyűivel. Nézd, - ekként szólnak -, a mi útunk tiszta út, Lépésidet nem fogja dudva gátlani.
Nincs itt tekervény; ezt zsinór jegyzette el, S minden lépésünk távolyabb és távolyabb Von el bennünket a megvakított sereg Könnyhullatással áztatott oltáritól.
Őket setétség fogta el, s vastag homály, S vakon s tipogva vonják rest lépéseket, Amerre papjok a setétbe tévedez, Amit parancsol, amit kíván, azt hiszik.
Barmokká lesznek, s rettegvén a büntetés Előtt, édesség nélkűl töltik élteket. Ők így: de minket a Világosság vezérl, Előttünk mindég nyitva áll szent temploma,
Hol színről színre látjuk elzárt titkait. Nevetjük a csábúlást, mellyel a ravasz Papok sötétebb századinkban orrokon Hurcolták a vak népet, mellyel ők
Világosb századinkban kincset gyűjtenek. Magunktól függünk, s jobbunk mellett a szabad Élet, balunknál a vígasság múlatoz; Nem íjeszt minket a menny fellobbantott tüze,
Nem íjeszt földet renditő dördűleti: Ha csap, könnyebben s kínok nélkűl dűlök el A semmiségbe: hogy ha nem csap, hasztalan S gyermekhez illő vólt a gyáva rettegés.
Kedvemre élek s vígan tőltöm éltemet, Nincs semmi tisztem; vagy ha van, úgy kedvem az! Hazám, barátom, istenem magam vagyok...
Cookies on Poetry Cove