Csikós-, gulyásnép klubbja, rosz vityilló! Körűldünnyögve szúnyogok s legyek Legióitól, s a békák ezredétől! Vesztökre a marhatartó jámboroknak
Ki tett, zsiványok fészke jer, beszéld el, Ki tett e puszta helyre tégedet? Te nem vagy aminek vágysz látszani, Az útazót kebledbe nem veszed fel,
Bár álnokúl e címet hordozod. Négy megkopott fal, roskadásnak indúlt Kürtőd, bogárteknőjű fedeled Játéka a nyári megdühödt szeleknek,
Ez mindaz, amivel kevélykedel. S melletted egy gödör, mely rejtve tartja Piros pofájú szurtos csábítódat; És e leásott vastag két bitó,
Hová vendégid a lovat kötik. Bográcsod és a meghasadt fazék, Mely még is bűzöl a hullott pacaltól, Nagy számban nem hoz szállókat neked.
Gyanús előttök a cégér, s remegve Futnak tovább, s készebbek kinn tanyázni, S didergve várni a reggel érkezését, Mely hosszú útjoknak végét hozza fel.
De bezzeg, amidőn borúl az ég, A terhes fellegek csatára kelnek, Villámlik, csattog, hull a menny nyila. Nyargalnak a szelek, a zápor ömlik,
S a puszta egyszerre nagy tenger leszen: Oh, akkor elhagy a finnyáskodás! Nem kérdünk akkor Farkast és Arany-sast, Nem a Vadembert és a Hét-electort;
Jobb numero miatt nem zaklatgatjuk, A tévedt kulcsot nem lelő legényt, S htel-garni gyanánt van szűk hajlékod. Építgetés, nagy hívság van tebenned!
Hazánk most e kórságban nyavalyog, Míg, bár ne későn! csábulása eloszland. Ki boldog csendben élni vágy, szorítsa Szűkebb korlátba szívét, s azt elérte.
Templom-magasságú márványfalak, Trümeauk, parquétek, kristály-lüsterek, Carrarai urnák, porcellán pagódok, S túlvilágnak színesb fáival
Bélelt, nyugvásra vonzó pamlagok - Ti vagytok a boldogság címere? S az köztetek lakik? s csak köztetek? Eleink, még józanok, nem vágytanak
E balgatagságokra. Nékik a tölgy, És a vadon-termett barkóca s körtve Adott elég szép bútort; a fenyő Deszkázatot, s nem gyéren a tapaszt.
Megfértek egy szobában, és ha sok Vendégök érkezék csak ponyva kelle, Nem kárpítokkal bevont nyoszolya; Csáté vala a fedél, s a ház falát
Megholt barátjaiknak címerök, Nem papiros, nem selymek ékesíték. Ládáikban volt, és nem künn, ezüstjök, Faszéken s lócán űltek asztalukhoz;
Az étek ónban jött fel, és cserépben, S amit majorjok és a kert adott. S e durva nép közt: kedv, nyájaskodás, S való barátság fogtanak lakást...
Most megvan a szín, nincsen a valóság! Hány cabinétet látni most, hová Belépni nem mer patkós csizma; van Sok olyatén is, melynek pitvarában
Kapcát von a pantófli alatt nyögő Vert gazda, vagy piszengve künn marad. Oh csárda, kedvesb énnekem zugod, Mint a bolondok cifra bábozásai!
Te nappal, éjjel, sárosan, megázva, S bár jöjjek olykor negyvened magammal, Engem jó kedvvel véssz, mint egy királyt, S mint egy királyt, jó szívvel látsz magadnál.
Maradj békével e pusztán! Kemencéd Süssön még jobb cipót, mint Kecskemét ad; Pincédben follyon Kőrösöd bora, S sok útas nyúljon el falad tövében!
Cookies on Poetry Cove