A BÉKÁK

Brekeke! Brekeke! brekeke! Kloáx! Tuú! Brekeke, brekeke,

Brekeke! Kloáx! Brekeke! Tuú! Brekeke, brekeke, brekeke, Brekeke, brekeke, brekeke, brekeke! Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

Brekeke! Tuú, tuú! Brekeke, brekeke! Kél a hold szép kereke, Ébred a tók gyermeke,

Zeng lakások feneke. Brekeke, brekeke! Kloáx! Tuú! Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

Zeüs bennünket szerete, Amidőn szent végzete A vizekbe szöktete. Brekeke, brekeke, brekeke!

Kloáx, kloáx, Tuú, tuú! Egykoron az ő ege Volt lakunk, - s ez nem rege - Ah, de a Phoebus melege

Veszélyt vona ránk. A békanép Rakásra hullt el. Nem volt segéd! -

Nem volt segélő! A nép fejedelmei Az istenek atyját Arcaikra borúlva

Kiáltozák. Nem hajla meg ő! Mert Nemesis Veszélyt parancsolt.

Nem tűrte szerencsénk! Nem tűrte hatalmunk! Nem nagy ragyogásunk! De végre haragja,

S az isteni boszú Határt találtak, S Batrachosnak serege Éledni kezdett.

Visszatért az ég kegye, Juno érettünk rettege, S elboríta fellege. Brekeke, brekeke, brekeke!

Kloáx, kloáx! Tuú, tuú! A régi helyébe Szép lak juta nékünk. Mint az vala szép.

Kristályvizeink közt A nap nyila minket Nem érhet el itt. Nekünk Poseidon,

A tengeri Zeüs, Védünk, atyánk, Hatalmas urunk, Nagy istenünk,

S a Tritonok S a Nereidek Hiv rokonink. És mikor a

Hév Sirius Forralja lakunkat, S a földet aszalja, Zöld ombolykárpitot

Vonnak fölinkbe. Zeüs bennünket szerete, Amidőn szent végzete A vizekbe szöktete!

Brekeke, brekeke, brekeke! Kloáx, kloáx! Tuú, tuú! A víz lakói Mind szótlanok.

Lantjával Apoll Nem illeté meg Csak egyiket is S az a kevély madár,

Kit hintajába fog Anadyomene, Néma mint a cet, S az cachelot,

És a viza s a tok. Csak mi vagyunk - Mi! - A vízi Camenák Egyedűl kedvelt fiai.

Brekeke, brekeke, brekeke, brekeke! Kloáx, kloáx! Tuú, tuú! Kloáx, tuú! Ha megzendűl

Esteli dalunk, S örömünk eltölti az eget, Előjön Cynthia Ezerszer ezer

Követőivel, S irígyli szerencsénk, Irígyli boldogságunk, Irígyli, hogy ő nem vízlakos:

Csudálja az ég A néki nem jutott Bájzengzetet; Csudálja Tellus,

S hogy mi vagyunk, mi, Őnéki legfőbb dísze, fénye, Háladattal vallja meg. Fülel a vidék,

S a sziklák a tetőkön S vizeinknek boldog szélein Együtt zengenek velünk. Brekeke, brekeke,

Brekeke, brekeke! Tuú! Kloáx, kloáx! Tuú, tuú! Egy bús madár, Színetlen és kicsiny,

Kit a berkek magok Legaljasb árnyaikban Pirúlva rejtenek el, - Neve fülmile -

Meri bájos zengzeteinket Megszaggatni jajjaival. De nem marad el Az istenek

Boszúja sokáig, S a vakmerő N émúlva lakol. De minket az ég

Saját örömére S a föld örömére Zengeni hágy, Míg a télnek nyájas álma

Hű karjába nem fogad, S a megifjodott tavasznak Szép Hórái gyönge kézzel Életre nem költenek.

Brekeke, brekeke, brekeke! Zeüs bennünket szerete, Amidőn szent végzete A vizekbe szöktete!

Brekeke, brekeke! Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!