A záporeső megszűnt, s a leső liget jelel néma jellel
egy szirti boltozatot; de bájjal telve kezem emelve egy helyt álltam
és csodáltam a piros alkonyatot. A szép Természet felett tenyészett
balzsam szellő- ártol tellő Mejjem elnehezüle; a Nap - lankadó
dörg közt - haladó halmos pára bíborára már feküdni készüle.
Némult a nappali zaj; s az esthajnali fényt lebbentő pont serkentő
dallára várt a berek; hogy las fúvalmok közt a zöld halmok visszhangitol
mint locspitol a Réteknek friss erek. Csak a Falevél s a Kunyhófedél
ama tájon a lapályon hullatá még a nedvét; s a magát rázó
Napba szikrázó térünk földe locskos zölde mutogatta végkedvét.
Igy álltam én itt, szivem szirénit mind-mind jobban gyújtván, Jobban
tartva levett kalapom; s az imádságon hallván, egy ágon két szerelmes
madár kell’mes énekét mohon kapom. Lassún reszkete flótám szellete
a levegő közt lebegő táncin a szúnyogoknak; s a majd felzendűlt
prücskök közt csend ült óriási elnyúlási alatt az árnyékoknak.
És ime! Akkor csalák e gyakor andalgások visszhangzások -
akkor csalák őt elé; midőn az ajtó nyílván, sohajtó sarkán, verő
szivem merő olvadásig tüzelé. Az Est hallgatott, a Fuvallat ott
megállt: tőllem ész, mellőllem a világ elreppene; s még csak egy orkán
visító torkán se volt büszke úgy egy üszke, hogy megsemmisitene.
Kis küszöbében megállt, s szemében mosolyogva majd ott fogva
pirúlt el a Fényt-adott: s a Láthatáron alol, ziháron mordúlt még el
a Zaj, s ezzel én s a Nap - lelankadott.
Cookies on Poetry Cove