Míg ennyi kellemet
játszó szemeddel
oh, Molli! szivemet
nem vetted el:
addig örömben el nem hala
mosolygó Éltem víg angyala.
Az Alkony énekem
csendét nevette
és vidám volt nekem
Nap kelete:
nem sírt az Erdő szűz éjele,
nem sírta álmom párnám tele.
S most, hogy égő szemed
virúlt Reményem
rózsáiban fered
már könnyezem.
Ki adja vissza e kincsemet,
mellyet két szép szem sírba temet?
Nyugalmam, Életem
víg Lelke! hadd ott,
hadd a Reményt! nekem
könnyet adott.
Oh Molli! Molli! nem könnyemet
fájlalva marja ez szivemet.
Azt, Molli hogy velem
egyezhetetlen -
azt sírja kebelem
mind szűntelen.
Majd, majd ha e Vágy véget talál,
s sorsod öröm lesz, enyim halál,
Lelkem Veled repes,
súgván e szómat:
“Nézd meg, Molli - gyepes
sírhalmomat!!!”