Rege

Fáradt csend sziszegett az Éj homályán, s egy fél gyászba borúlt Világ elalva nyúlt a Nyúgoti Óceánba dallva nyelt Nap szemfedelének íres alján.

Gyászkürt hely’tt temetési pompa jajját az éjféli harang zokogta - csillog fáklyáúl rezegő ezernyi csillag - s a harmat siratá keserve rajját.

Fáradt csend sziszegett! az álom-érte Lét hives takaró alatt nyöszögte jővő reggeli életét; leszegte a Göncölyt az Idő, s sorát kimérte.

Sír-csend közbe magam merő szemekkel nézék el szigorú kerűletemböl, egy könny mozdula csak ki, és eszemböl emlékem kiszökött - kisértetekkel.

Itt-ott néha ha láthatám a házak ablakjábol előlebegni nyúlánk árnyékát valamelly Kicsinyje fúlánk sírására felébredett Anyának.

A szomszéd Fedelén zajogva, elmét bódító csuszogási közt, egy ormos kandúrmacska nyivogta volt le kormos kéményen panaszolkodó szerelmét.

Elvált bennem az Élet a Tudástol - édes Molli jutott eszembe, s sorsán búsongó kebelem rebegte gyorsan vágyát a levegőbe, melly palástol -

Megkábúlt szemeim hideg tüzének pályáját tova cinterenyjeink el- korhadt Sírkövi (Lélek-Össeinkkel) függeszték fel. Odébb nem is menének.

Akkor, mint valamelly százados Kisértet, hogy ment, láttam, aláfelé az árok kóróbürkei közt (erős fa-zárok végett) egyj eleven halotti Képet.

Ember volt, rebegém, bizonnyal Ember! könnyem béfagya, s boldogabb vidéket óhajtó kebelem susogta: Béket végy hült szívem! utánna vitt az inger.

Már mentem. Futamúlt az éji felhő, a zászló szomorún nyikorg tetőnkön, és elhulladozó cserépdarab lön porrá, hogy leragadta volt a szellő.

Ott álltam, közepén azon tanyának, hová nyúgodalomra vágy sietni minden Bús - rabigát nevetni-vetni Úr a Pórral ölében egy anyának.

Ott, hol lábom alatt, az eltapodt zöld közt (melly izzadozásiból az Ősök áldott hamvainak kinőve) Hősök elhúllt száji helyett nyögött fel a Föld.

Ott ült egy mohos oszlop oldalánál Ő, Ő - nyomdokival komor szivének, csak most szűlt Zephirek törölgetének hószín fürtivel a poros mohánál.

Sóhajtám: te ki vagy? s vadon szemével nézett rám - lehajolt a földre - vett port, mellyet majd keserű nyögéssel elszórt a négy szélre ki, reszkető kezével.

Úgy van, por! rebegém magamba’, s békem elholt napjaihoz repűle vérző emlékem, keserűn nyögé az érző szív: Mollim sohasem mosolyga nékem!