Gyermekkor

Hív emléke a Természet élő keblén elenyészett Mivolt első virányának! mellyel egyjütt elmúlának

édességi emlődnek - te, egyjetlen, mellyet semmi volt-lesz Hatalomszó nemi ki nem írtnak, valamíg az

eltűnt Örömöknek igaz fájdalmain vergődnek! Te, a vak Reménnyel rokon érzéssel, a sírdombokon

mint az árnyék múlatsz - neked múlt és jövő egybereked, s a Holtak szava hallik: oh, jőjj vissza bús hangjára

nyögésemnek, e határra, melly az elhervadt kellemek képeit kereső szemek előtt gyengén hajnallik!

Boldog Kor! mellyben az élet élt, s nem tudta azt, mivé lett, midőn a sors ítélete örömöt-élővé tette -

s hogy rajta még fordítson: szabadon lepkedett széjjel, napot álmodozott éjjel, egy arasztnyi volt világa,

mégis tündérvárba hága porban húzott grádicson. A Kelet örömöt, szinte mint az Alkony, egyképp hinte,

egy nádló, pajtás, egy alma egész vagyona, s hatalma már új diszbe öltözött. Csak gondatlan andal volt a

gondolkozás egész volta - egy könnyű könnycsepp ragyogott szemében, ha tán elrogyott Vére sírba költözött.

Úgy játszodott elméjével az Öröm, mint lepkéjével ő maga - könnyű fonálon eresztvén el a fűszálon -

örűlt rabjának a rab; s ha majd ümmögni a béka elkezdvén, hosszú árnyéka mellett egy porvárban bőgve

a Csorda kolomppal jöve; s a Napbol még egy darab, egy darab a haldokoló vidéken végig a Folyó

tetejéig elpirított - könnyű sohajjal hagyított mindent el - eltűnt a rang; a Denevér repkedése

közt is (mintha várna) kése, s a zokogó Toronyóra ütvén, majd takarodóra szólt az estveli harang -

akkor is még a ház sarkán megállván, mosolyg, a tarkán setétedő felyhők alatt mint fütykéli a vég-dallat

egy aludni készülő, elmaradt párját szerető esdekléssel nézegető Madárka - a setét völgyön

csacsogó terebély tölgyön vetett fészkén hogy ül ő. Hogyan egy Lány a Tó mellett telepedvén a kedvellett

mosásra választott gyepre, ott a másnapi Ünnepre fűsűlé hosszú haját; a körűle szánakodó

hanggal nedvért rimánkodó szúnyogsereg csapódozott feléje a sűrű bozót közűl, enyhítni baját.

Végre eltűnt minden - alom közé rogyott a szorgalom - elaludt a varázs, s bele az ifjú-álom kedvele;

eltűnt majd ez álom is, midőn a csalófény benne elenyészvén, felserkene az Ifjú Férjfiúságra

(mutatván a valóságra: miként volt minden hamis). Hol a Ded örömit hivé csak andalító képivé

leve a Jelenvalónak - csak visszhangja a Hangzónak - egyj kétséges Képezet! Eltűnt! eltűnt bájod ekkor,

eltűnt, te édes Gyermekkor! alig maradt voltod éke betegen sajgó emléke: az idő befedezett.

Kerestem azt ott, hol Éltem örömeit így eléltem alig tizenötöd éve - az Eget s Napot kivéve

majd minden esmeretlen. A Tó elmúlt, hol estenden a Leány ült; azon renden egy kis Külső-város kele,

s a kiírtott Bozót helye szép sík: nekem kietlen!!! Kidölt a Tölgy, mellyen vára a kis madár kis párjára;

Est-játékim tündér-vára porban húzott grádicsára töltött Útca hányatott. Azon két kicsiny csemete,

mellyet kis kezem ültete, mint két nagy fa a zivatar ellen oltalmazva takar Ház mohos héjazatot.