Még nem dölt le a Nap locsos párnájára, piroslott e haló félvilág határa egy csendes őszi napon, hogy bágyadt lengéssel tettek a Zephirek
szárnyokrol le egy szép Geniust a nyírek ernyében e sík lapon. Egy új síron nyugvó új Emlékfedezet mellöl futott, mellyet minden Tér könnyezett
ott keresztüljöttében; mert hószín kezéböl egy Búsfűz-ág konyúlt hervadva - vele mint a Nap hogy alkonyúlt szép könnye ellenében.
Egyik fa héjába (hullt könnye a fűbe részvételt varázsolt minden szirtszivűbe) véste be nevét s - Bettit: Betti, Betti, neked jónak - szentnek kellett
lenni, hogy Kedvesed, kedves Betti, E’ lett, áldozva könnyezetit! Oh, millyen nyomorúlt az ember az élet ösvényén! csapodár forgandóságé lett,
hogy behengerült ebbe: világokat álmod a világ hátára, s alig a csontember egy kis gödröt tára, már nincs könnynél egyebe.
Ah, szenvedd ezt, Betti, szenvedd el hantodon! ollyan szegény levék e gyászos napodon, hogy ennél többem nincsen: ne útáld meg ezt, a hely, hol vagy, útálót
nem tart - esmeretlen esmerőssé vál ott - túl minden gát-bilincsen. Egy télizöld, egy szál nefelejcs sírodra tőlem, töltse ki az éveket, számodra
mellyeket nem szánt a sors: Geniusodnak is kedves emlékében számossakat élsz még az élet körében, lett bár halálod illy gyors!
Nyúgodj békével, Szent! nem fog a föld téged terhelni, jó Lélek! mosolygón lett véged jut szebb virágzásához; midőn Anya lévén kis Amáliádat
veled dicsőülve viszed a Hálá’dat mennyei zsámolyához. Csendes lelked, örök végvágyakodásod (most már veled játszó víg álmodozásod)
ért célja Reményednek; mert nvugvópárnáid lettek erkölcseid, s ámbár könnyeznek is itten kedveseid, te mosolygsz - Elekednek.
Kisded Alakodat álmai közt nyújtod, vídámon mutatod magadat Juditod csalódó karjainak: de egy hideg angyal, jéggé vált kezével,
kitépi öléböl, minden reggelével, e Fényt, szép álmainak. Oh, Betti, serkenj fel! mosolyogj éretted síró Geniusod szemébe! helyetted
add nekem a hűlt Hónnyat, vagy vond rád örökre szent Szemfedeledet, ne játszd ki utánnad rebgő Kedvesedet hunyj le, mint ez alkonyat!
Egy télizöld, egy szál nefelejcs hantodra tőllem is, és könnyem egy van még számodra elfojtva az ingerbe’; s csendes fájdalmam adózzon emlékednek,
ahányszor a napnak szikrái erednek aludni a tengerbe.
Cookies on Poetry Cove