Be csendes az estve,
be bágyad a Nap,
be gyászra kifestve -
be hűlt ez a Lap!
Tövében elégve a déli sugártol
az ősz levelecske pörögve lepártol
s le sem jöve vettetik a Zephir-ártol
magán nyöszörögve az ősi határtol.
Csak egy üreg ásít
csak a liget int,
csak ingad a pázsit
csak ejti a színt!
Az életerő kifagy: ott, hol az ékkel
beéjeledő halom oldala kékel,
tünődve egy elfeketűlt döledékkel
csak a siket estveli csend tyütyürékel.
Elbódit az Alkony,
elömlik az ég,
elúszik az al-hony,
ellátszik a Vég!
Elállva marad bajait kilehellve
a megmerült tetem, ajk, szava, nyelve,
egy égi világbol alélt szeme tellve
fut Órionok kebelébe lövellve -
Kireppen az elme
(kicsalva eként)
ki, szive szerelme,
Ki így kiteként!