Hozzád, kellemetes gyászban ülő Magány! Hozzád tündökölő sírüregéböl az elmés Balgatagok dühzajogásinak! Hozzád! ott az öröm meghala már nekem.
Elhervadt Tavaszom Tölgyöm alá siet, hol csendes Kalibám nádtetejére pörg szárúlt gallyairol a leesett haraszt, hogy mind lepje be azt, ami kecsegtető.
Ébredtétöl egész béragadó szemig őröngésiben ott tapsol az Oktalan fényes mostaniján; s vak rohanással üt vázképére sebet Fő Aranyistenén.
Benned Lelkemet én mennyei szárnyakon látom mostanim és kellemetes jövőm igért boldogulás századi karjain: üdvösség mosolyog nékem örökre itt.
Ott a Balgatagok Föld növevényein árúlják örökét, Irgalom és Kegyét a Kertésznek - egész Nemzeti kény szerént - kalmárként szereik becsbetevésivel:
Felmetszik kebelét Isteneiknek, és a pénzes Gaz előtt tárva találni; de a pénzetlen Igazt meg se tekénti a koldús, adni ki kész Mennyet egyébbaránt.
A Természeti Rény hamvaiban se van, élő vedreit is más piperék fedik: egy halmon nyüzsög a szép remek - emberek - s ország a neve, és - öszveszövetkezés.
Egy halmon nyüzsög az, mint valamelly halott emlékoszlopa a sír tetején; de a jámborság leszorúlt lelke alatta nyög, és nincs más, ki? magát csak maga könnyezi.
A Szűlők, mikor a lelkek alig libeg már kék ajkaikon, mégis az ott nyögő majd árván maradók bús zokogásikon is örvendenek e vég uzsoráinak.
Mérges szájrol ered csókja Baráti Név- sziv-kalmárainak, s szent öleléseik közt lopják meg azon gyáva Gyanútalant, lelkét aki nekik híven od’áldozá.
Még mások, kiket a tarka szerencse csak mintegy alva vet a boldoguláshoz, és mindenhez csupa sors vagy kabalák viszik, majmok, tökkelütött balgatagok - gazok,
kik csak könnybe borúlt szembe’ lelik fel a nagyságok tükörét, és ha kegyök felett a Mennyekre sohajtsz: ördögöt intnek elé. Ártatlan mulatás! meg ne ijedj szegény!
És osztán mikoron mindezeken te fel- fordúlt szivvel eredsz négy falaid közé: akkor hiv Hitesed tárt öleléssel, és kézcsókkal Dedeid futnak elődbe: Vak!
Párod bájpoharat csak maga hasznaként kiván tölteni, és - gyermekeid vevők elkábult Atya, tűzindulatod felett, hogy csókért örömöd - véredet add nekik.
Igy tolják nyomorúlt emberi fajzatok nálloknál becsesebb lelkek elé az éjt; mig a sír fenekén megszabadúlni vélt, bűzhödt testi felett a Maradék - kacag.
Benned, boldogulást Lengedező Magány! benned nincsenek illy ördögi angyalok: alkotmány magad, és vagy magad alkotó, egy lét benned az egy Isten, az egy magam.
Nem szinlel csalogánydallal előttem itt egy símúlt kebelű Próteus is veszélyt, nem tréfálja meg itt ájtatos’ágomat hátamnál nevető Parthenopék szeme.
Minden törzsök előtt állva találom az oltárt, a hidegen tündökölő nap egy Istent játszik elé, akit imádhatok, s a végboldogulás itt mosolyog le rám.
S a sárgúlt levelek húlltok az őszi szél hangjával csevegik sírba vivő Telem jöttét - tárt temetőm szenteli Istenem - a végtort üli a bétemetett Tavasz.
Oh szent, drága Magány! egy menedékem a mézzel kent viperák mérgeitöl - siess! szánjál el nekem egy hűlt üreget; rebeg elbágyadt kebelem megpihenés után.
S elhervadt tetemem Mennyei része csak csendedben susogó Geniusod legyen: könnyem s bánatom öntsd - ne Facsaróihoz - a zordon szeleken. Széles ez a világ!!!
Cookies on Poetry Cove