Merő szemmel, mint egy halott, két kart fűzve egymásba sejtek ollykor egy hajnallott fényt az elkábulásba.
Ugyan mi az? El-elfoszlik előlle a semmi ó leple; s ha nézem, széjtoszlik vele is az embrió.
Ottan repül a világok véghetetlenségében - csillagokat járok, hágok érte a vágy egében.
Keresem, mind-mind gyorsabban keresem, ez alakot, s fájdalmimbol sejtem abban nyíllal a gyilkos vakot.
Oh a vágy forró özöne itt rezeg le arcámon s sohajtás közbe’ köszön e Kegyetlen a vérvámon.
Midön ismét a szememnek nedvében előttem áll, döbögésivel szivemnek meg-megjön, meg-meg elszáll.
Én vagyok a teremtője; mégis Istenem leve: játékim biztos közlője áldozatjává teve.
Oh te szép Kép! Szerafinja a Mennynek! Fényes alak! szép Kép! hogy én még - haj! kínja szivemnek - nem láttalak!!!
Kép, melly létedet lelkemnek szűk lakhelyéböl hozod, jövel, jövel, kebelemnek add tüzed - mit kinozod?!
Mikor - te mosolygó képe beteg esdeklésemnek, melly mint egy csalófény lépe elébe reményemnek -
mikor látlak én tégedet, melly mindég előttem állsz? ha lihegem szép nevedet, nem te vagy már, ki elválsz.
Rezeg - rezeg - mind szűnetlen - a növő könnycsepp között e rég esmért esmeretlen: s alig bájba kötözött -
Ott zúdul az enyészetbe (kong a véghetetlenség rengetege) a Képzet, be: utánna a Reménység!
Kihal belőlem a lélek, s a Remény vággyal tele csörtet - törtet - mint levelek közt a forró Est szele.
Elhalva vesz a szem fénye egy búcsúzó látással: pedig leng a szüleménye előtte mosolygással:
még mejjemre is, ölelve, rogy szivem üdvössége! (Itt van hamuvá tüzelve egy Teremtésnek vége!
Itt meghalni - élvén mindég e Tűnemény karjain - megfúlni e mennyeiség lehelete árjain!!!)
Szédűlve ezen szótalan Képnek hajlok ölébe, lódúlván egy határtalan Öröknek mély öblébe.
S mint az Alvó, esésére felijedvén, nézem, mi? a Könny kigördülésére látom, hogy ez mind - semmi.
Cookies on Poetry Cove