Bágyadt Leányifjú! játszi tárgya az édes andalodásnak! lankadíts le hideg tüzeddel ezen hűs domb fűvei közt.
Éjnek Királynéja! Anyja a körülötted égve enyelgő csillogós csecsemők ezernyi sorának! nyújtsd dajkakarod!
Légy üdvözölt szép Hold! téged alkota már a Gerjedelem ma Istenének: előtted ömledeznek az édes s a bús kebelek.
Ah! bár elég volnék mindazon heves érzemény kirebegni a hideg levegőbe, mellyben alélgat a tűredelem -
mellyel feléd tömjénz a Szerencse ölébe’ szunnyadozó sziv hál’adatja - midön kivonja magát, s le- rogy színed előtt.
Ott a liget híves rejtekébe vonúlt homály közepén néz fel reád, kebelekre öszveborúlva két boldog alak;
a bús halandóság elrepűle belőllök: angyali álom játssza ott csak az égi boldogulásnak szent érzeteit.
Endymion módon várja kellemetes varázsidat ott egy lanyha csókod elébe hengeredő kis völgy csermelye, s az
azt elnyelő tó ott andalog. - Siet öszve a patakocska habja, hogyha ezüstös arculatod förd rezgő tetején.
Fördj! fördj belé szép Hold! még az Est leesett siralmit is a fű- szálakon lebegik feléd enyelegve a szűz Zephirek.
S majd - ollykor a küzdő hói tornyozatot leverve ha ált’törsz - üdvözölve köszönti jöttödet a fényt nyert hűs levegő;
s ott egy Juhar lengőn csettögő levelén pihenni leszállott fényke foltodat akkor ollyan igen kész ringatni vele.
Neked piheg hálát a Szerelmese enyhü oldala mellett álmot urbikoló kis Gerlicehím a szűk fészek előtt.
Neked virít vissza fényt azon ragyogó bogárka az éjben, melly tüzet vet amott az elmaradott út hökkent fiának.
Téged sohajt a Meg- tévelyedt. Tereád esenkedik a Nap tűzvilága vegyes zajába’ kifáradt Bölcs agyveleje.
Téged teként sújtva a szigor temető kereszti között egy sirhalom tetején szülői után El- érzékenyedett.
A csacska berken túl csak te öntsz örömöt kisirt szemein szép özvegy Alcionénak ablaka sárgúlt pirzöldein ált’:
ah, csak csupán tőlled várja vissza az elrabolt Napot - a ki- tépetett csemetét - reménye reád! te egy Istene vagy!
Áldott virrasztó fagy- mécse a hideg éji borzadozások gyáva rabjainak! jövel, jövel, óhajt hűs pázsitom is.
Sirján szerencsémnek rád tekéntek ezen magánybol elázott arccal - ah, hideg éj királyi Kegyesse, vedd ált’ ez özönt!
És hogyha súgárid fáradott maradéka majd aluvó szép Gyilkosom szemein leül Lugosának árnyéka között:
akkor, Kegyes, csókold kármin ajkira könnyemet, s vegyesitsd be játszi álma közé varázs susogással, hogy érte folyott.
Cookies on Poetry Cove