Ó, csudacsöndes májusi éj! Alszik remegőn a hűs Duna tükre - Lent fekszik a hold a víz fenekén. Távol a Gellért. - Messze az éjben
Nyulnak a sávok, zöld-feketén. A Várhegy fekete tömbje Omlik az éjbe vakon - Tompa rezes fény, lágy ütemekben
Visszaverődik az ablakokon. Májusban az ifjú, nagy élet Kéjtől zokogott, kéjétől a nyárnak -: Éjfélben a hajóhíd alatt
Suhanni kezdtek az árnyak. Éjfélben halk, hideg ujjak Kopogtak a kőfalon át - Éjfélben horkanva riadt fel,
Martinovics, ferences apát. Két ájult, kimeredt szem Meglátta a néma falat: Zöld sugarak táncoltak
Boltozott öble alatt. (Most felfutott a falon, Most viszolyogva lenéz, Most koppan: hosszú köröm
Nedves, zöldszinű kéz.) Két lépcső, kockakövekből, Sikátor, hosszú torok - - Ablaktól le a földig,
Vonalat húz a nyirok. (Ablakból visszamered rá, Tele van minden kicsi zug, - Krétafehér az arca:
Szája fekete luk.) A hűs, magos terembe hogy’ kopogtak a szavak: Lobogtak gyertyalángok sötét tetők alatt. Ólmos, kifáradt arcok, fehérlő árkusok,
Vibráltak, összefolytak. - A jegyző olvasott. Ó, hogy feküdt a posztón a szürke napvilág. Hosszú, setét sorokban hallgattak a bírák. A Hétszemélyes-Tábla. - Mögöttük a falon,
Kőarcú Krisztus-isten, meredten és vakon Hétszázkilencvenötben... Martinovics apát. Királysértés... A császár... Röpiratok, ruhák... ... Az instituciót birálták... ellenezték...
Gyűlések... föld alatt... Respublikánus eszmék... Ez itt... ez konspirált... Titokban, föld alatt Forralva lázasan rettentő dolgokat - Császárt... Meg államot..., igy sorba szól a vád.
- S lefordította titkon a Marseillaise dalát. A Marseillaise dalát!... A vén szivek felett. Ó hogy riadt keresztül a nyirkos rémület! Ó hogy vált hamuszínre megrebbenő szemök!
... Párizs!... A Marseillaise!... Hétszázkilencvenöt! Párizs! A Grève-piacon Peregve perdül a dob Szinte szikrázik a nap:
Tarka tömeg kavarog. Hahó, be vígan Gurigáznak le a fők! Tréfásan szökken a vér.
Pörögnek a dobverők. Hahó! Mi gurigázunk! Hahó! Van elég! Kinek mi köze hozzá?
Adhatjuk, a miénk! Hahó! Ki morog? Európa? a kutya vonit? Hahó! Gurítunk
Néki is valamit. Puderes szőrpamatokban, Két kövérke golyócska, fehér - - Hogy szuszogott Louis Capet!
Hogy dűlt ki nyakából a vér! Felkeltek a királyok ellenünk -: Mi odalöktük a miénk fejét! - Danton, polgártárs, elvetve a kocka,
Künt a határon Dumouriez! Egyetlen ordítás, Hogy reng a föld belé: “Aux armes Citoyens! Aux Armes...!
Le jour de gloire est arrivé...! Hallgassatok meg! Megtört szívemben Nincs szenvedély már, - megbékélt, kiholt. Ó, úgy borul a bűnbánat szívemre,
Mint börtönöm, e szörnyű, szürke bolt. Bűnös vagyok... Igen..., beismerem... Megtört a borzalom s a börtön - - Bíráim, gyónni akarok -
Ó jaj! Remegve, gyáván, összetörten. Beismerem már... Káték és beszédek Voltak valóban... Könyvek és írók -
Szabadságról... meg eszmékről... beszéltünk - S bíráltuk is az instituciót - A Marseillaiset lefordítottuk S amint tehát kitetszett:
Megsértettük - igen, beismerem - Ó jaj! Őfelségét, Ferencet! De ifjú voltam, és setét agyamba
Ködös riasztó víziók lobogtak - Egyetlen szívnek láttam a világot, Melyben nehéz, sötét eszmék dobognak. Ezreknek jajgatása jött
Vén könyvek, szóözön - - S belémmarkolt a köd. Ó jaj! Nyirok, hideg közöny.
Egyszerre jöttek... Tompa, halk morajjal Az alkonyatból... jöttek a szelek. Párisban tűz... Párisban reng a járda... Párisban vén vasajtók döngenek...!
Párisban fortyog a csatorna; - Párisban háborog!... - S Versailles alatt a kéjkerteken át Hahó!
Bőg bűzös, éhes százezer torok...! Zavart szemekkel és fehér ajakkal A hatalom dadogva némul el: Egyetlen hosszú, véres ordításban
A nép, a nép győzelmet ünnepel! Halványuló kisértetárnyak Lidércláng, kósza fantom: - Halljátok? Desmoulins kiált!
Hahó! S dobog riogva Danton! Ó, ily idők! Ó ily napok! S mi látjuk! Ez az erő, mely büszke és kemény: -
Ó, hogy riadt meg döbbenő agyamban A látomás - csak én értettem, én! Egy éjjel sírtam: - a hideg falakhoz Ütöttem homlokom -
Kongottak a falak Ó jaj! Kietlen, furcsa hangokon Egy éjjel sírtam - elszorult torokkal
Zokogva vertem a hideg falat - - Párisban akkor ünnepelt a konvent: Jourdan sereggel állt Jemappes alatt. Itthon halálos némaságban
Feküdtek a mezők, letarolt messzeség - Ó jaj! Halk eső, könnyező. Hogyan? Hiába? Nálunk ezt nem értik?
Ezt meg nem értik nálunk, ezt a hangot? Kilógó nyelvű, földporába süllyedt, Süket baromnép, eltiport bitangok! Kiknek fején pompázva ül
A Butaság bíborpalástban! Ó jaj! S én, hogy figyeljem, látva lássam: Igen... pincékbe... rejtekezve... én, én
Vezettem őket!... Összeesküvés? Didergő szájjal, táncoló fogakkal Zöldüljetek... ó mind kevés, kevés! Csikorduljon az ujjszoritó,
Csavarjátok ki a csuklóimat - Dögöljetek meg...! ...többet is tudok még... Ó jaj! Zuhogjatok, fojtogató falak!
Egy kardcsapással ujjongó szabaddá A mély erőket... s engem... látva lássák...! Egy kardcsapással elsöpörni innét Szívek nehéz, nehéz lidércnyomását...
Viharzó bércek büszke harca - Szabad mezőkön zengő háboruk - !!... Ó jaj!... ...Krétafehér az arca -
Szája fekete luk... Először Sigrayt vezették köztük el: Szolárcsik felbukott a lépcsőhöz közel. Szentmarjay vadul ellökte a papot -
Hajnóczy sírva ment, Őz Pál viaskodott. Martinovics - így szólnak a régi krónikák - Ájult volt, amikor a padra hurcolák. Nyitott, tajtékos ajkán sápadt mosoly, fakó -
Két hóna alá nyúlva cipelte a bakó. Kuszált, vizes haja, sovány gyermekfeje Ráhajlott csendesen a hóhér keblire. S melyet nyirkos pirossal az alvadt vér elöntött:
Két karja átölelte szelíden a fatönköt.
Cookies on Poetry Cove