Hé! Fényt ide! Vetítő! Odafönt! A kép beszélni óhajt! Zene, csönd! Feküdj!
Ne forgassa! Elég! Nagyérdemű és tisztelt csőcselék! Agáta, Böske, Julcsa és Rozi! Vagyok, mondjuk, a beszélő mozi.
A lepedőről jövök egyenest - Ott testet ölt a szó - itt szólni kezd a test! Ott beszédes kép, - itt képes beszéd - Rémes valóság, rímes szó, be szép!
Vagy élő felirat, mozgó szöveg, ha tetszik, Szavak, amik a képet félbemetszik, És elmondják... No mit is mondanak?
Hogy semmit nem használnak a szavak! Mert minden, ami itt a képen éled, Oly változatlan, mint az emberélet! Oly állva-mozgó, régi és örök -
A nagy masina berreg és zörög, És amit berreg, csak a régi nóta: Hogy így megy, krisztusugyse, Krisztus óta! Mit a költő régen a lanton pengetett,
Mit suttogott a tenger, zúgott a rengeteg, Később, sátrak elött, a bárdok és a boncok Gajdoltak éhesen, lesvén az uri koncot, Most meg, - csak ennyi jelzi időknek változását -
Verklit nyekerget és cirkuszlovak futását És pergő filmtekercset és zörgő grammofont: Hogy soha nem az kapja a harsogó pofont. Aki kibírná szépen, lévén bádog a bőre,
Hanem akinek fáj, mert érzékeny a dőre! Hogy a pofon mindég odarepül, magátul, Ahol valamit érez, ott a bordák közt, hátul. Hogy védtelen a lélek és hetyke úr a test
És vígan mérik a párolgó nyaklevest Bohócnak, aki bámul, - hogy azt csapod kupán, Aki az élettől szívet kapott csupán, Hogy, tisztelt csőcselék, ha jól akarsz nevetni,
Előtted mindig azt fogják pofonveretni S a legnagyobb gyönyörrel te is csak azt vered, Ó Julcsa, Marcsa, Böske, ki legjobban szeret. Azért nem érdemes elszontyolodni, pajtás!
Mihaszna könny, mit ér a feltörő sohajtás?! Ó szerelem tüze, jobb százszor, ha megéget, Mint sértetlen maradni s meg nem ismerni téged! Nem eszik oly forrón, ahogy főzik, a kását:
Így szól a bölcs bohóc, kinek nem látni mását. Ő tudja csak, habár fejébe kong a kóc, Hogy itt nem a szinész, a néző a bohóc! Mert vér kell annak és könny és bús balsors kell annak
És őrjöngő szivek, mik halálba rohannak, Ő az, ki, hogyha arcod eltorzul szörnyű kintul: “Bravó!” kiáltja, “Hogy volt!” és boldog és megindult Szemével vért zabál és hozzá könnyet habzsol
És megtörli szemét és elragadva tapsol! Ő az, ráismerek, - Te vagy, királyi fönség, Cézár, ezerfejű, ezerfejű közönség! Bajazzó szenvedése, az kell neked, tudom -
Hát megkapod, ha kell, a megszokott uton! De egyet megjegyezz: - a filmbohóc, hiába! Mégiscsak más, mint társa a fényes Operába’, Mert filmen ejtett könnytől, mit ejt a megcsalt kedves,
És filmen ejtett vértől vászon még nem lett nedves: Vásznon imádott asszony, ó tisztelt csőcselék, Vászonból vétetett, szegény vászoncseléd! És innen visszamék a lepedőre, máris
És nézi Budapest, Berlin, London és Páris, Ahogy megtört szívemből fekete vér csorog - Egy percig élek még, - aztán a gép forog És halhatatlan lelkem rohan tovább a gépen,
Gépből életbe vissza, életből vissza, képen, De mert vidám fiúk, akik a pofont kapják: Itt hagyom a darab leghitványabb darabját! Vetítő, oltsa el a nagy reflektorívet,
Dobjunk koncot nekik, - frissen kitépett szívet! Az én rongy életem ugyan mit is jelent? Egy órás mulatságot, vagy tán a Végtelent? Tán eleven valóság, - tán sok, talán kevés?
Talán csak egy ravasz trükk, - jó reklámhirdetés...? Mitől okul közönség s bedőlnek a mozik: Kapd el, - fogd meg, - gyerünk! Alló! Mehet! Muzik!
Cookies on Poetry Cove