A mecset gombja körül harkályok ültek S egy vámszedő pirongatta épp ebét a padkán - Lent a felvonóhídnál nyájas anyóka Lepényt, pecsenyét és illatos mézgát árult az ünnepi lakomához,
Amit a jóságos király hirdetett aratásra - Mert jó és béketürő e király, - így beszéli bizalmas barátja, a míves - (Komolyan nézte és tünődött, nem nevetett, mint a csacska fürdőmesterek, Mikor az elítélt nyelvét ábrákkal díszített orsóra csavarta a hóhér,
Réztálat tartva a koppanó vércsöppek alá.) Mértékkel osztja el a gabonát, kinek-kinek érdeme s hivatala szerint S csak arra ügyel, hogy meg ne károsodjék Ki istent félvén, barátságot tart a hibáserkölcsüekkel is...
- No lám! Milyen vonzó és kívánatos mindez! S mégis, fenttartom, hogy puszta szemfényvesztés és ráfogás az egész! Multnak kísértete, nem biztató ígéret a nyugtalanoknak Lehet, hogy volt efféle valamikor, de hogy nem lesz soha többé, állítom,
Ismerem én ezt a mívest, ki fémből készít lepkét, tárt szárnyakkal, mintha repülne Azt szeretné e képmutató, ha életünk is úgy peregne le, Mint e mult napokat jelennek hazudó mozgókép a korongban, Mely él, látszatra, a vásznon, kecsesen s hajlékonyan, de változhatatlanabb
Az érctáblára vésett feliratnál, etruszk katona sírján. Ő volt az, ki ott állt, fejcsóválva, a halászok közt, Míg rádió és telegráf vitte szerte a hírt, a hírt a világon S százezer ujság százmillió példánnyal többet adott el,
Mert egymilliárd ember tudta és figyelte biztos haláltusáját Ötven édesanya ötven gyermekének, miközben Szivárványszinben táncolt és csillogott jeges hullámtaréj tetején a tajték S “a víztükör sárgán és alattomosan világolt a köd alatt”.
De mit akartok a mívestől, ki csak azt hiszi, amit lát S nem a hajót, a hajót, habok alatt, köd alatt, S káprázat neki a halász, veszkődve emelőláncai közt! Nem, nem, mi nem leszünk ilyenek!
Mi nem fogunk megbékélni soha nemlétező gabonával! De lázadozva s haraggal követeljük Az emelőernyőt, ellátni vele jövendő S4-eket, katasztrófa esetére, Mint ahogy ejtőernyővel látják el az ingó gépmadarat.
Ez anyók, a lepénnyel, rég meghaltak, uraim, De a hajók még most is ott feküsznek a víz fenekén.
Cookies on Poetry Cove