Elza fiam, te is meghaltál, lehet már veled beszélni Az élővel nem tudok én, viccelek és elfordulok Nem nézek a szemébe órámat nézem sietek valahová Mindig úgy érzem úgyis fölösleges és haszontalan
Hiszen nem tudok segíteni élőn nem tehetek semmit Hiába néz rám remegve hogy majd csodát teszek Én a fiatalságot nem tudom visszacsinálni Egy fűszálat meg nem növelhetek az erdőn
Miről beszéljek hát mit hazudjak a többi ostobaság Te is tudtad ezt mikor félszegen összenevettünk S mondtad hát akkor menj ha nincs időd majd legközelebb Holott sejtettük mindketten, hogy legközelebb már
Vékony viaszfigura fekszik helyeden az ágyban Egy szál lepedővel letakarva furcsa szokás Döbbentté dermedt ibolyakék üvegszemekkel Viaszajkán szinte zavart meglepett mosoly
Mint aki mégis csodálkozik hogy ez is lehetséges Hogy az erdő az erdő a titokzatos korallerdő Amiről szóltál egyszer, hogy valahol a sötétben (Ahonnan más “igazi” asszonyok testéből
Pufók kisbaba indul, így tanultad régen) Egyszer csak elkezdett növekedni ijesztőn Ágakat és kacskaringós utakat görbített Kapaszkodott és szétfutott bíbor gyökerekkel
Míg erdő nem lettél egészen valami tengeralatti Különös táj amit meg is akartál festeni akkor Indákkal a tenger alatt, cserjekorall Korallbozót, aminek más nevet adtak
Azok a komoly és szigorú urak, akik voltak Orvosok és hangosszavú erélyes nők, ápolók És cselédek a rosszszagú bérház folyosóján Aminek emeletén vonszoltad magad a műterembe
És hallottad, ahogy összesúgnak a hátad mögött S innen tudtad - hogy az az erdő egy híres betegség Amin úgyse lehet segíteni, el szokták titkolni És úgy kell tenni neked is mintha te se tudnád
Hogy meg ne sértsd a titkolózókat körülötted Így hát titokban egyedül a kis kávémérésben Függönyt behúzva, szedted elő dobogó szívvel A népszerű orvosi lapból kitépett cikket
Melyből sok latin szó közül kettőt értettél Ignorabimus és ezt a szépet: exitus lethalis És láttad Lethe öblét, az Enyészet Szigetén Fekete pineák közt, Böcklin nagyszerű vásznán
Ami előtt annyiszor álltál meg a müncheni házban Visszacsavarogva, újra meg újra, a többi teremből Huszonkétéves szép ifjú leány, lelkes növendéke Hollósy mesternek, Lenbachnak, Velasquez bűvöletének
S egy bolond festőnek, aki el akart vinni Amerikába De neked csak az volt az élet ami költői és regényes Elza fiam most már elmondhatom én is tudtam Előre, ami történt, látod, ki lehetett bírni
S eljátszottam fanyarul, hogy csacsi tévedés volt Hogy az a pap bent volt nálad és éneklő hangon Együtt mondtátok a miatyánkot mint az iskolában És hogy milyen furcsa volt ez jó és félelmes egyszerre
Hát igen, tudtam én, hogy neked ezen át kell esni Mégse beszélhettem, ami biztosan tetszett volna Hogy milyen “festői” lesz az, kék ravatal És gyertyák és szónok és magad kinyúlva
Naiv középkori szent boldog Mária-arccal Mint egy Botticelli, akiért úgy rajongtál Mesélhetek erről, milyen szép volt az egész Ahogy te meséltél nekem, titokzatosan suttogva
Mikor kisgyerek voltam, Andersent és másokat Amitől művész lettem magam is - bizony jó Hogy már nem kell tartani azt az unalmas szokást Hogy a haldoklónak nem illik beszélni halálról
Hát mit szólsz, Elza fiam, meghaltál, látom az arcod Ahogy ámulva, éneklő, vékonyka hangon Lelkendezel: “igazán? meghaltam? jaj de érdekes!” És titokban büszke vagy rá, hogy veled ilyen “igazi” dolog történt
Mint a többi, felnőtt, komoly emberekkel Apával, anyával, meg régi nagy festőkkel Kitüntettek téged is ezzel a komoly előkelő dologgal Igen bizony és még mit is akartam mondani
Tudom már, igen, hogy azóta voltam Münchenben Ahol két évig kóboroltál valamikor régen És mindig vágytál vissza, mert az bizony szép volt Nagy jövő várt rád mindenki mondta akkor
Csillogó karrier mint László Fülöp és a többiek (De azóta sajnos megváltozott a világ) Szóval voltam Münchenben, egy éjszakát töltöttem Este érkeztem egyedül és reggel már vitt a vonat
Egyedül este ismeretlen város idegen bajorok Rólam se tud senki lődörgök magamban az uccán S ekkor úgy rémlik jártam én itt nagyon sokáig Nem kell kérdezni senkit, a te emlékeiden át
Otthon vagyok én - s bejártam éjjel a várost Ódon uccáit, tornyokat és tereket, messze S mindenütt ott léptél mellettem alig pihegve Figyelted az arcom ráismerek-e, sötétben
S feleltem magamban hogyne ez a Frauenkirche Ugye itt futottál, könnyű lábbal rajztömbbel Reggel a mesterhez - ez itt a Schack-Galerie Itt másoltad Rubens szőke-fehér asszonyait
Lám, itt az árkádok alatt homálylik az a kis Bräuhaus Ahol sietve ettél délben vidám bohémfiúkkal Mert tegnap Joachim hegedült, itt szemben a Konzert-Salonban Ezt meg akarod írni nekem - hol is? - ott a sarokban
Milyen csodálatos este volt, mekkora művész Joachim Beethovent hogy érti és “talán mégis inkább Hegedülni tanulok, mit szólsz hozzá? most Isten veled, Fricikém, most megyek Margittal
Megnézzük azt az óriási Bavária szobrot” Így bolyongtam Münchenben aztán egyedül ültem Egy kis tabarinban éjjel rossz feketénél S azon tünődtem, torkomra nyelve a könnyek
Minden pezsgőnél részegebb, mámorítóbb italát Hogy mi az a fájás, a kis fájás, mindig ugyanott Szivemnek ugyanazon a pontján, valahol mélyen Néha ritkán ha magamban ülök senki se figyel
De nem jöttem rá és reggel fütyült a vasút És most még csak annyit, hogy másnap éjjel Mégegyszer láttam Münchent két percre tovább nem Éjszaka megint, utoljára, de most nem az uccán
Felülről láttam, bukdácsoló felhők magasából Csillagos ég alatt, villanylámpák hunyorgó ezer szemével Aludt a Város, nem nézte senki fent az égen Álomhajóját, suhanó, ezüstös marsbeli bálnát
Felhők és holdfény taván rémes meseszörnyet Busa fején regényes kis német vendéglőben Apró ablakok Vogel és Busch modorában Mint a Fliegende és Jugend szines metszetein
S én onnan az ablakból mégegyszer láttam a Várost Amint felpislant, vállat von, percre elámul Aztán - álmos filiszter - fordul egyet az ágyban Fülérehúzza gőzök és párák paplana-csücskét
Gondolván álmodott alszik horkolva tovább S a hideg éjben három pont világít csak Őrfény a Zeppelin orrán s az én két macskaszemem Elboruló szem, mert íme, megint szívembenyilallt
Az a kis fájás, mégis oly végtelen mély Halálos kínpadnál élesebb és mélyebb És most már tudtam a szót, emlék az ő neve Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben
Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók Ablaka mellől lesve ki fekete ködben
Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet, Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly
Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen Naiv gyufaláng amit úgyis elfúj a szél Isten veled, eltünő mult, valaha valóság Véled is, emlék, ismétlődő, elfogyó kép a tükörben
S még veled is, magaddal, én lelkem, tompa tükör Isten veled, búcsúzó kezem is mellyel utolszor intek utánad Isten veled jóság, gyöngeség, elmúlás, isten veled isten Isten velem, isten velünk, isten veled, Elza fiam.
Cookies on Poetry Cove