Most négy levegőn érzem át ruhád
Mea, te abroncs életem fölött,
Te színes abroncs, mit vásott kölök
Egy őszi estén símogat puhán.
Most szemeim, e kóbor négerek
Kilép, a lelkem ablakán kering
És két kezemen úsznak kék erek,
Mea, te csont, te gáz, te kék hering.
Mea, te görbe cérna egy ruhán,
Két lomha ló lihegve átölel.
Mea, te régi kence egy vason,
Mea, te sors, te cső, mely nem dől el.
Mea, te görbe cérna egy ruhán,
Mea, te régi, fáradt rézkapocs,
Mea, te gépalkatrész, te bélyeg,
Mea, te Porzsolt, Mea, te Pakots.
Mea, te húszfilléres perzsa pénz,
Mea, te csészén rajtmaradt tea,
Mea, te tölgyfamívü vaskerék,
Mea, te Antal, Mea, Te Mea.
Mea, te Mia, Mia, te Mea,
Te Remea, te kontra és pagát. -
Így szólt a költő, az elátkozott.
S egy verssorára felköté magát.