Halott

Az élőt kínálja gyümölccsel tavasz, nyár, És kínálja borral a tél, - De én már tudom, miből él a halott: A halott könnyekből él.

A halott fekszik a sír fenekén, Ahol nincs se tél, se nyár: És sárga az arca s a szeme süpped És fekszik és könnyre vár.

És fekszik és vár, hogy jönnek-e már, És fekszik és vár a holt, Nincs hála, se vád, nem kér, nem is ád, Nem kell neki se nap, se hold.

Se emlék, se remény, se távoli táj, Csak könny kell a szemből, sok szürke nyirok, Mikor reccsen az ág és zúgnak a fák S lüktetve szorul a torok.

Mikor szörcsög a föld és árad a csend És szárad a csont odalent, A csont, a kemény, akkor várja szegény Vergődő lágy elevent.

Mert tudd meg: olyankor nevetni szokott, Ha sírásra görbül a szád, Ha sírsz, ne feledd lágy arcok alatt A csontarc kaján mosolyát.

Én annyit sírtam már, ó, de unom! Kimarta szívem a könny, Mint vén, erezett, rossz régi rezet Zöld rozsda, lusta közöny.

Ott sírtam, hol senki se látott, Piszkos, züllött helyeken, Mert gyűlölöm én a gyáva pityergést, Utálom s émelyedem.

De ha kell még könny, adj jelt, te halott, Nincs vége a tornak, még tart az ebéd, Ha elfogy a szemből a víz, adok én Vért is, ha kell, sót is, ecetben epét.

És szétfolyok könnyé s a földbe szivárgok, Ha ez kell, halott, teneked: Kimoslak a földből, kiáslak a földből, Kibontom a gyolcsból tetemed.

S megindul a könny patakja veled, A szennyes ár kidagad, S rohan át temetőn, falon rohan át Vad folyó, könny-zuhatag.

Egy új vizözön pörgesse meg újra A földet, mint gyermek az orsót, S vizek tetején, habzó vizeken Noé bárkája, koporsód.

Halott, te halott, anyám, szeretőm, Ó nőm, gyerekem, barátom! Majd szállj ki belőle s adj hírt nekem onnan, Ha kikötsz egy új Araráton.