Barna kislány szemének a lángja Idetűzött szívem pitvarába, Kis halacska szőke Tisza vizén, Örömében akrát ugrok biz én.
Olyan az ő lelke, mint a rózsa, De mint a fehér, tiszta rózsa, Fehér rózsa az én babám lelke, Fehér galamb az ő nagy szerelme.
Barna kislány, mikor megláttalak, Bennem mindjárt nagy szerelem fakadt, Megláttalak New York kávéházban, Mint harmat kökörcsin-virágban.
Kacsintottam, barna kislány, neked, De te ültél zordon férjed mellett. Barna kislány, te a fényes hajnal, Férjed pedig a fekete éjjal.
Színművészet a te hivatásod, Barna kislány, magyar vagy te, látom, Magyar az a fényes lelked neked, Az isten is magyarnak teremtett.
Zordon férjed tojást evett, hármat, Így titokban megcsípte a vállad. Hej, titokban, te is mosolyogtál, De hej, bizony, énreám gondoltál.
Beültetek aztán kocsikába, S elmentetek egy nagy szállodába. Igaz magyar szálloda volt az is, Igaz magyar a lelked neked is.
Kiskapunál, hej, megálltam ottan, Reszketett a szívem, rád gondoltam, Rád gondoltam, remegő szívedre, Fehér galamb, magyar szép lelkedre.
Rád gondoltam gondolsz-e most énrám, Kis kezedet összeteszed mélán, Megértetted-e az én lelkemet, Mint a szellő a fényes felleget.
Fehér rózsa az én babám lelke, Fehér galamb az ő nagy szerelme, Barna kislány, ha te szeretsz végre, Felrepülök a csillagos égbe.
Cookies on Poetry Cove