“Átkozd meg a világot s halj meg...”

Így szólt ma reggel is, újból, ágyam szélén Elifáz, látván lelkemet, seb hátán sebbel betakarva Mint cserepekkel a süppedő szalmatető - - Az egész csupa var, cserepes vér, lelket nem is látni alatta

Elhagyott az öröm s minden barát, elhagyott a reménység “Nézegetnek utánad Téma vándorai, Sóhajtásaid ömölnek, mint a habok S megutáltak téged a te ruháid - tenger vagy-e tán

Vagy cethal, hogy őrt állít ellened Isten?” Marhád szertefutott, jó voltál, aranyoztad a trágyát, Trágyába lökték aranyad, ez volt a fizetség - Hiába vakarod sebedet, sebesebb lesz a vakarástól

(Mert meg vagyon írva, magad írtad, bünteti ő azt, ami szenved) Elvesztetted báránykáidat is, továbbá “A te hegedűd víg szava sírásba fuldokol át -” Mire vársz még, mondd, hogy bételjen az írás?

Átkozd meg a világot s halj meg! - - így szólt Elifáz, Bildád és Czófár, vetekedve Aztán csak csönd jött már tátott, fekete szájukból, sötétség és temetői fagyos szél S a gyertyákat már kezdte gyujtogatni valaki

Midőn a mélyből, a mélyből, a mélyből egy vékony Csendes hang nevetett fel, oly halkan, meg se ismertem Hogy az enyém ez a hang, oly régen Restelkedett valahol, ahol a kisgyerek alszik -

Felnevetett és szólt más, egyszerű hangon: Hagyjátok azt a gyertyát Bőtorkú, vén zsidók ti S a nyirkos, sűrü szókat,

Tudjátok, hogy hiába! Szó nélkül is felel rá A zümmögő süketség Ölében halkan ingó

Szívem szerény verése Pirinkó meztelenség Pihegve mozgolódván Maroknyi kis pihében

Nem vagyok nyomorultabb Remélni, élni gyengébb Mint amikor születtem Mint most, oly meztelennek -

Az útak itt is, ott is Most is, mint akkorában És minden pillanatban Szétnyílnak, szertefutnak

S van köztük mindig ösvény Hol nem gurul utánam Nyekergő kintornája A megaláztatásnak

Károgni Jób keservét - Más dalt próbál tilinkóm E dalban nincs üvöltő Kín és egetverő kéj

Nincs szövege, zenéje Nem régi és nem új dal Nincs héberül, se rácul Se magyarul, se másképp

Csak úgy, ahogy a fában Keringő kis vizecske Kattogja eltűnődve Hogy vágjátok le lombom

És lábam, mind a kettőt S szemem kiszúrhatjátok És csak egy csonk maradhat E csonk tovább dalolja

Kemény kérgét a fának Amit hiába tör fel A sors diótörője Mert főd és víz alá is

És lukas kemencébe Rejtőzik el magától És hogyha egy darab kő Az ország útja szélén

Megmozdul és elindul Az én leszek: ne fuss el Rémülten - vedd kezedbe, Gyermek, ki megtaláltad

Nézz szét, nem látja senki Rejtsd el ruhád alá és Szorítsd meleg szivedre, “Mert miután a testem

Megrágta az irigység, Lelkem felett megáll és Meglátom én az Istent”. S már nem volt sehol Bildád, Czófár és Elifáz

Ébren voltam s a levegőben feleselve szóltak a húsvéti harangok.