Egyszer varázslóasszony képébe jött, "Véletlen" volt a neve. - "Bízd rám, ideigézem! Itt terem ablakon, kéményen át is. És azt hiszi majd, hogy a szíve hozta. »Téged kereslek hajnal óta« - szól. De ha alkonyatkor jön is, ha egy órára... mégis csak a halálod előtt.
Majd felöltöztet, mint rég, vágya szép köntöseibe, hogy ragyogj. Majd szűzzé csudál és ifjúvá dicsér megint szerelme. - Önts olajat a tűzre, asszony, és világíts a küszöböd elé, Mert bocsánaton és alkuváson még eladók gyönyörű percek!"
De ülve maradtam én és rajzoltam ujjammal a porba. - "Már készülődik az alkony, kevés az idő, későre jár." - Egyszer mondtam: "Várj, szerelmem, amíg orgona nyílik, jön a nyár!" De akkor is messze járt tőlem már a bimbós csudálkozás.
Kislány-rokolyáim friss, kartonos illata elillant régen És két mámortalan szememre hiába borult két dús, lila fürt... Mindegy! Fejem körül már ősz hajak lágy glóriája ezüstöz; Itt ülök s elzümmögöm "utolszor a lyrán" még magányom hegyibeszédét.
"Boldog bizony, ki már özvegyre vetkőzte, szűzzé sírta szívét, S ágytól-asztaltól az élettel elváltan még élni tud, Ki már képeskönyvet rajzolt e tarka világról kicsinyült s torz alakokkal S alapozza, ha a bánat is (utolsó szép társa) már elhagyni készül.
Ki - bár későn-érve s fukarul adta a csókjai fanyar gyümölcsét És nem állt kezéhez a lyra, - de menni idejébe tudott. Ki leszerelvén - megértette és feloldozta sorsát és magát, És egyedül, egyedül mehet a halála elébe.
Cookies on Poetry Cove