TÜSKERÓZSA

A zordon, sziklai várban, a Sória-Mória hegyén, Száz rózsa kinyilt ma csudásan; rózsábul az út, a sövény. És sürgeti, kelti a szellő, hogy illata, illata szálljon, Hadd lengne, suhanna a légben száz ifjúi rózsaszín álom.

Mert rózsa nyilott a kövek közt, omladozó, bús hegyi várban, A szeme fényes, - tizenhatéves, szép, rózsaszínarcú leány van, Haj, mesebeli szolgahad! Amikor int, Teremjen, sürögjön a kedve szerint.

Ám eljöve orvul a tündér, a haragvó, És szólt szigorúan: "Ejh, mit az álom! Jer, küzdeni, élni! Peregjen az orsó, Oly rendes, józan e munka, leányom!"

Haj!... Tőr van a guzsalyban, és fogan az átok, Szép, illatos álmait van-é, ki megója, S ha fagy merevíti a lenge világot, Vad tüskebozót lesz a rózsa, a rózsa.

És vége az üdvnek, és vége a dalnak, Hullnak a földre, a sárba a rózsák: Fakul, kihamvad a mosolya annak, Kit megsebezett a valóság.

Nagy csend van a szívben, és csend ül a várba', Denevér surran, a multbul egy árnyék... Ám hős lovagifját még valaki várja: Nem holt vala meg, csak alszik a lány még.

Peregve az évek sorba letelnek, És egyre sürűbb lesz a tüskebozót. Óh, menteni kén ezt a kárhozott lelket! Óh, mondani gyorsan a varázsige-szót.

És jő a királyfi végtére, sokára. Hős, ki egy sárkányt maga lebírna, S oly szép, daliás! Jön, feltör a várba, S hull egyre, halkan a halott leányra

A rózsa, a rózsa szirma.