Zsombék fenekén, hinár sürüjén Ott alszik a mélyben a vízilegény. Ott szélbe se hallani habsuhogást, Csak néha, ijedve, ha zizzen a nád.
Míg fenn van a nap, Nem csobban a hab, Oly félve suhan, mert könnyű az álma Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába -
S megvetve az ágya van ifjú szívekbül, Megtépett, elkínzott leányszívekből. Mert néha sóhajtva feljön a habbul, Lányszívre vadászni a parton elindul,
Szép, ifjú alakba bolyong az erdőn, Van, hogy a faluba, fonóba is eljön, És hogyha lát Tüzesszemű lányt,
Megrontja, megejti a víziember Örvénylő, zivataros szerelemmel. És hogyha ölelte, kitépi szívét, Elhozza, lehozza a mélybe szívét.
De egyszer a parton, hogy lopózva megyen, Ott ült kövön a csudaszép idegen. A szeme acéltükör, a karja fehér, A könyje omolt... és nem tudta miér'...
Mégis kacagott És nézte a habot, Még futni se indult, - amíg közel ért, Elvárta, bevárta a vízilegényt.
Az félve ölelte, kereste szívét S nem lelte, - seholse találta szívét. Oh mondd te! Ki vette a szívedet el? Vagy tán nem is volt neked sohse? Felelj!
Szólj, merre keressem a szívedet? A világ végére is érte megyek, Szólj, meglelem én! Te szép, te szegény!
Csak jőjj te le hozzám, ott van szív elég, Mind neked adnám. De maradj! Hova mégy? És indul a lány keresni szívét, A messzehagyottat, az árva szívét...
S azóta a mélyben, hinár sürüjén, Gyöngyházpalotában a vízilegény Nem alhatik, ah olyan szörnyű az álma Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába.
Feljön a habbul, Sóhajtva elindul És bolygva az erdőn mindszerte kiált, Keresi az acélszemű, hókarú lányt,
Mert annak sohase látta szívét, Elvette előtte - más a szívét.
Cookies on Poetry Cove