Kis kertilócán, vadszőlős ereszbe' Kései langyos, nyári délután, Sok tarka szálat öltésnek eresztve Babrált egyszer egy haragos leány.
Nem egymagában volt, - ez a baj épen! - Mellette is meg szembe, szörnyűképen Figyelve, gyanakodva egy a másra, Egy mókás öreg ember meg a társa
Fölöttébb komoly ifjú húzogat Tarka ostáblán furcsa bábokat. Fogy a futó, menekül a király, Itt még a bástya rendületlen áll;
Szökdösve oldalt, jobbra-balra térnek Az ördöngős fehér-fekete mének, S bár egyre hull a sok vitézi báb, Új nemzedék jön és tüzel tovább.
Harc, melybe' nincs szenvedély, csak ész, Melyben, ha minden elhull, mi se vész. Ám egy redő az ifjú homlokon Jelenti: az eset komoly nagyon!
A lány csak ölt, csak tűz, - kifejti egyre... Csodálkozó haraggal várva, lesve: "Mikor lesz vége? Udvarolni sem mer? Beh ócska játék, beh unalmas ember!"
Mult napra nap, telt lassan hétre hét, S a kerti asztalon terítve szét A harcmező; rajt' sárga-barna kocka Következetes híven váltakozva
Most is a régi. Talán odabent Van felbomolva a bölcs hadirend!? A harcos bábú lézeng oktalan, Meg visszatér, majd ész nélkül rohan.
A király egy csikót vesz üldözőbe, Paraszt a tornyot ütné agyba-főbe, S a királyné, rézsút tipegve fogytig, Az ellenséges fővezérbe botlik.
...És kit okolni kell a sok bajér', Két nyugtalan kéz néha összeér, S két ifjú szempár, amikor lehet, Találkozik a csatatér felett...
Nagyapó nézi hosszan, meglepetten: "Olyan komoly, derék fiúnak hittem, S bomlik immár ez is oktondi lázban!... Nincs tartalom a mai ifjúságban!"
Cookies on Poetry Cove