Köszöntelek, te mennykőhullató Sötét Kronides! Emlékszel-e rám még? Akit legyőztél, - én vagyok az. Kinek bolond, nagy titánszíve
Egykor fájni tudott. Szeme könnyes volt, Mert nem nézhette ama férgeket, Az "ember"-nek csúfoltakat, kiket sáragyagból Én-képmásodra alkotál,
S kik méltók hozzád, bizony, Mert úgy kéjelegnek az egymás kínjában, Mint az övékben te, fejedelem. ...Egykor fájt nekem sebük.
Szántam undok fekélyeiket és Gyógyszert mutattam hegyi dudvák levében. Láttam, hogy a sötétbe' rajzanak, Tolonganak bután, - iszonyú volt.
El kellett lopnom fényedet nekik, Király, mert - vakon éltek. Majd néztem a kezükformálta ércet, S az agyagot; mily balga, tehetetlen
Értelmet kereső és reszketeg volt!... Én sírtam kínjukon és mesterük levék. - Óh, rosszul tettem! Hogy leigázhattalak volna,
Bitorló Isten, tégedet, velük, Ha mellettem maradnak! De ők méltók hozzád, Zeüsz, bizonnyal... Mormogó mennyköveid egy neszére,
Villámod hitvány pislogására Összeremegtek gyáván: elfutottak Vagy elédbeborultak, vádolva engem A nyomorultak!... A te néped ők, -
De én élek még, Zeüsz! Ismerlek jól: ki vagy!? Nem vagyok én asszony, Kit aranyesőben, hattyúmezben elámíts,
Vagy felhőrongyaidba rejtett arccal Vigy kisértetbe! Sem papod nem vagyok én, Hogy busa fádhoz, a rezgőlevelűhöz
Zarándokoljak és hajlongva földig, Könyörögjek néked, hogy engesztelődj! - Én egyedül vagyok! Ültem asztalodnál, ittam borodból,
Láttam meztelen asszonyaid, S ama szép ifjakat, kik lakomáidra járnak; Szétvontam titkos függönyeid redőit... Engem nem ámítsz!
- Legyen bár szózatos az ige szádban, S homlokodon oly tisztesek a redők, Mint agg törvénytevőén, aki hószín Köntösben a játszóhelyekre megy
S az ifjakat megfeddi: el nem ámítsz! - Felém vitte el útja S láttam a sápadt Inakhos-leányt, Az őrültet, aki nászod elől futott,
Rémektől űzve, - rablott szeretőd... - Úgy, úgy, csak sújts le rám! Csak rázzad a pallost dühös-haragodban, Nem ijedek meg!
Láttam, villámaid hogyan születnek Ama nagy forradalmak ősméhéből, Miknek te korcs-szülötte vagy. Fattyú-király! Eljön még az időd,
Egyszer nagyobbat lendül majd karod, Mintsem akarnád: kisiklik kezedből A jogar - és te odahullasz, Ahonnan jöttél, Zeüsz!
Tudsz-e majd akkor úgy, ahogy én? - Itt feküszöm! Fedetlen arcomra gyilkos sugarak esnek, Az agyam átfúrják, égetik, emésztik a velőt,
Karom ha vonaglik, zörren a lánc, S míg véres ínnyel a sziklát harapom, Éhség gyötör és el nem oltható Szomjúság kínoz... Megnőnek a percek,
És én várom a nagy keselyűt, Mely mindennap eljön hozzám, - soh'se késik - Hogy csattogó, iszonyú karmaival Egy napra megint foszlányokra tépje
A szívem. Látom őt jönni És kacagok, - óh hogy kacagok, Ha látnád, - Zeüsz!
Cookies on Poetry Cove