PETIKE JÁR

Két harcsaszájú, picike jószág, Butácska, édes gyerektopán, Tétova, együgyű, - tündéri nesszel Most tipeg átal egy ócska szobán.

- Ébred a szívem játékos kedve, Elborít hófehér virágeső. - Amikor látom a kacagásom Hangosan, édesen csapkod elő.

Sok régi holmin, szürke íráson Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár, S én ennek is, annak is kiáltani vágyom: - Tip-top! Megindult. Petike jár!

Még fogja erősen az asztallábat, És nyitva az ajka és úgy kipirul! Hős emberi lázzal, tüzes akarással E rózsarügyecske megállni tanul.

Most, - most! Elhagyja és indul előre, Hogy csetlik-botlik, mily tévedező! Tip-top! S aprózva, közbe megállva Koppan vitézül a törpe cipő.

Már ideér. Most nyújtja a karját. - "Csak lassan, okosan, Peti fiam!" S megered szaporán, - elesni nem ér rá, Előre hajlik - s az ölembe van.

Tetszik a játék. Kezdeti újra. A karszék mellé kerülök én, Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne, S fölbillen szegényke az elején.

Remeg a szája, sírni szeretne, Szétnéz: sajnálja-é valaki? Gondolkozik... majd felkél szepegve, S új erővel fog újra neki.

Rózsaszín ujját előre tartva, "Tip-top" - így indul óvatosan, Halkan, selypítve biztatja magát, hogy: - "Csak las-san! - Okos-san! - Peti fi-am!"

S elnézem hosszan, homályos szemmel, Borús káprázat száll le reám. ...Tűnnek az évek... Megöregedtem... Egyedül lakom ócska szobán.

S ím néha erős lépés zaja hallik, Jön egy daliás, ifjú legény, - "Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?" - Tip-top! Öregesen járom körül én.

S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését Sorra beszéli, kacagva, vígan, - Reszketve, ijedten suttogom én el: - "Csak lassan,

Csak lassan, okosan, Peti fiam!"