NÁSZ

Szellőről álmodik az éj, A tikkadt nyári éjszaka sóhajtva S a remegő, szomjas virágbibékre Most pereg le a hímpor lágyan.

Az éj szomorú szemén a fehér ködudvar Mint a vágy gyűrűje, mint az epedés árnya, Úgy feküszik. - Sápadt boszorkafény Csak árad, ömlik, mint tejszín folyam,

Széttört sugárok, - száz fürge ezüstgyík Sajogva szökdös a fák levelére Vagy elsurran néma kövek mögött, Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,

S a karcsú oszlopok magasabbra nyúlnak. Csend, - csend! Ez ma a rontás éjszakája! És lassan, mint aki előbbre-előbbre görnyed Az ajk fölé, amit tilos csókolnia,

Úgy hág magasabbra az éj szeme, a hold. S egy percben - mintha megállna. - Már leszakadt róla a felleges árnyék Foszló, halovány ködkisértetek ott fenn,

Elnyuló testűek, iramlanak sietve az útból, Mögötte csak a setét, örök ég Virraszt hallgatva, mélyen, csodamélyen, - Egyszerre, - megreszket a holdfény.

Villanó sugara egy ablakba ütődik A hószínű, csendes palotán, - S úgy tetszik, - mintha zörrenne is az ablak. Aztán valami titkos jegyű folt,

Kuszált betűi a rezgő, futosó fénynek, Látszanak írva egy kőszobor alján, De csak egy percig. Odabenn árnyak kelnek, köszöntik egymást

A lenge márványívek alatt, Ám gyorsan ijedten szétrajzanak újra. Csend, - csend! Valami készülődik itten, Valamire vár,

Valakit hív, keres, akar a hold. Im, nesz nélkül kitárul az ajtó szárnya, S a lépcső fokán, az alabástrom-küszöbön Kilebben a néma asszony. - Szeme lehunyva,

A homloka sápadt, és az ajka körül Vonaglanak titkos, rekkenő lázak. Lépése nesztelen, s imbolygó, mint a lidércfény. Ám hosszú köntöse tarkán teleírva virággal,

Halovány iriszszel, lengő, hajladozó silliomokkal, A karcsú szárak átfogják, simogatják a testét, A halkvonalú, finom, pihegő testét, Lágyan omolva rá, s összetapadva

Saruja kötésén, mint hév ölelés. - Megáll. Az arcát lassan fölemeli a holdra S az rávillan, - ittas, ujjongó csókkal, Forró, vad, szomorú sugárcsókkal,

Behinti vele a vállát, a köntöse virágit, S ő hátrahajol, Sötét haja villódzva, kibomolva esik szét, S visszamosolyog rá gyöngén, asszonyos-engedőn.

Egy perc. - A kert minden bokra egy hallgatag őrszem, Minden kis levél lehellete visszafojtva, Minden virág értőn, okosan lehajtva fejét.

Csend! csend! Kék pára száll fel egy urna száján, Egy kőurnából, a pillérek megett, Hol játszva fogózik beléjük a korlát,

Nem látta senki. Erre suhant el a mámor. - S a palota asszonya fölemeli karját, Remegő virágkeze a köntösbe fogódzik A kebel táján, és megbomlik a kötés,

Feltárva a bűbáj. A halvány silliomok S a lenge iriszek szomorúan engedik el A bőr meleg, sárgafehér selymét, - Hol kék erek lüktetnek haloványan, álmodón.

- S fonnyadtan esnek le a karcsú, füzéres bokához. Egy perc! Egy felcsukló sóhaj perce az egész, - S összeremeg a csudás test, A kebel, a váll, a halkhullámu csipők,

A gyönyör kígyója átcsavarodik rajta, Aztán lesiklik. Egy lüktetés még, és vége. Most megmozdul az asszony. Felnyitja szemét, Tévedezőn, törötten reszket meg a fénye,

S a földre mered tünődve. Aztán lehajol, Fázón magára húzza a leplét, Hervadtvirágos szomorú leplét, - Ráborul újra a sok letörött irisz,

Összecsuklanak a fáradt silliomok. S ő megindul roskadón, lehajtott fővel Oda, ahonnan jött, - a néma asszony. - Odalenn hűs szél támad a fák közt

Sóhajtanak a szegény termős virágok, Ha megmozdul a falon a bokrok árnya, Mert ez a rontás éjszakája volt! - - Az égen viharjós, fekete felhő

Vonszolja testét lomhán, - míg eléri A sápadt vőlegényt és befödi arcát A holdnak.