Apám északról jött. A lelke ércvízű tó, Mely súlyos hegyek sötétjén küzdve ezerévig szivárgott, S elnyomva, mély magányban mindent magábaváltott, Mi titkos, lágy erővel oldó és gyógyító.
Oly szomorún fölényes, mint bölcs, szelíd, komoly, Egyetlen hű szolgája valami izgága, zsarnoki úrnak, Kitől rakoncátlan kis úrfiai tanulnak. - A csigaháza volt egy szép, hűs, okos mosoly.
S gyermeke én... De én kicsinyebb vagyok, mert érzem, csak nem merem követelni a részem. Mert kezem egy kilincsen, csak nem mertem soha még felnyitni egészen. Ha sértve elémvet morzsákat az élet, gőggel a porban otthagyni se merem.
Bár gyűlölet fullaszt, emberséggel fölveszem és ajakammal illetem, Sőt, - hogy érdemes legyek, önként viselek böjtöt és terhet és jármot. Ha üt, jogformát keresek, hogy igazát védjem és félreállok. Mert csigaházam és menedékem az ál-fölényű alázat.
- Mert belezárkózva egyedül vagyok, úr vagyok, senkise láthat, Mert leigázott, szlávos apák hős félelmében reszket a lelkem, szegény. S így tisztelve - kijátszhatom a dolgokat gyengén, ravaszul - apáim gyermeke én. S lám, furcsa-e, szégyen-e? - Anyám véreit is a vérembe leltem.
Vércseszemű, lobogó, nagyhomlokú, kislovú had, Verecke után a lápos, puszta Urában kicsiny urak, Kik évezerig "ellenszegülének" bús garral a zsombékos telken. Hol újudvar állt, finom idegenség, bőárnyú, kegyes királyi palást.
Nem mentek el. Eb ura! Ott különb ember is koccintana nálunk. Igriccel ittak. Magukét. Szamosszeg a világ, és házuk a váruk! Igric, ha dicsérve nótába-szerezte, kacagva laktatták torkig a nyavalyást. Volt, ki paraszttal soh'se szólt, köztük szeges ostorral járt csak.
De nagy pestis-időn haló szemüket ő fogta le csinján. Másik asszonynak esküdött, hogy gyűrűje ott lesz örökre az ujján, S egyszer... levágta gyűrűstül az ujját, hogy oda lökhesse elébe: "Lássad!" ...S hogy mindez bennem asszonnyá kicsinyült!
Tudod-e? Hogy engem akarni nem, csak kérni és várni lehet. Hiszed-e? Nekem egy kicsit mindegy. Nem sírok. Kacagva szeretek. Játszol? - Túljátszom. (Bennem valami nagy álomkomoly!) Elmúlt? - Nem is volt! (Hol az "örökké" szent babonája, hol?)
Ó, én megkeresem az asszonyt, a másikat, hogy jó legyek hozzá, és szívemre öleljem. Megáldalak vele, elküldelek vele (előttem nem lehet asszony), hogy kedved teljen. Így! - (Bús álomurak, Ura urai a láp szigetén.) - A csigaházam, a váram olyan egy, oly gyönge... olyan én.
Cookies on Poetry Cove