MAGDOLNA

Halálra vál a szombatéj legottan Még violás párákba rezg a város. Gyékény a parton, görnyed ott sarutlan Péter, Jakab, az idősebb, meg János,

Odább a bárka tört padján, leverve Alél az asszony, elnyomá keserve. A hab susog, miképha titka volna. Remegő bánat néma, mint a hab.

Messze sötétlik a Golgotha orma Ah, szinte féli, kerüli a nap. Megholt az Úr, ki igaz volt szavában, Nincsen próféta több Galileában.

Ki az? Valaki erre tart sietve! Kavics zörgött, hullám neszelt csupán! Mind hátrarezzen balga rémületbe, Míg az ösvényen feltörtet a lány,

Haja kuszált, - köntöse összetépett, - Magdolna, te? Mi hozott ide téged? S feddi Jakab: Asszony, hol van a fátylad? És Péter mond: A kebled eltakard!

És János néz, a szeme csupa bánat: Szólj lányom, honnan jöttél, mit akarsz? - Véres vagyok? Ott a kereszt tövébe, Igen, igen! Palástom elveszett,

A hajamat a tüske összetépte. Mit? Mért nem keltek? Fel, fel emberek! A mester él! Jöjj gyorsan uram, Péter! Ne bánts! Hisz ép eszem van! De hogy nézel?!

Felel Péter: Eszelős vagy, leány! S Jakab: A mi gyászunkat ne zavard! S János, ki ült az Úr jobb oldalán, Szegény te, - közénk ülj, velünk maradj!

Pihenni most? Hisz harmadnapja járom A sűrűt, mint az erdei vadak, És minden bokrot, fát elért az átkom, Hogy nem fedezte jobban uramat.

Most felvirrad ím! Rossz álom repült el, Megéledt, felkelt, visszajött a mester. Ah hallgasd! A tanácsbeli kertjében Leskedve vártam a kelő napot,

Hogy a szombat multával visszakérjem Az Úr testét, ki minket elhagyott, Vagy tán szememnek minden könyüjét Örökre el akartam sírni ott,

Vagy mit tudom! De hogy közelíték Reszketve láttam: eltűnt a halott, Üres a sír, de fényes, mint az ég És villámkép tündöklő sugarak

Vették szemem fényét. Tovább menék, S egy férfi állt a fák alatt, Fehérruhás, komolyszemű, szelíd - És szóltam néki: Szánd meg bajomat!

Mert bizonnyal a kertész vagy te itt, Mondd nékem, hová tetted az Urat? S ő szólt, a hangja ép úgy rezge most, Mint mikor minden bűnömet lemosta,

S letörlé rólam a gyalázatot. Nevemen hítt, homlokom símította. Rabbóni! S mint szokása, úgy felelt: Magdolna! Meg ne érints engemet!

És Péter szólt: Te láttad legelébb őt? S Jakab: Magad láttad? Te bűnös féreg? És János nézi Máriát, a kesergőt: - Halkan! Az asszony szunyadt, s íme, ébred.

Költsétek föl! Mondjátok meg neki, Én láttam őt, a senki lánya, én, Nem az, ki virradatra megtagadta Kaifásnál a tornác küszöbén,

Nem akinek kendőjit elfogadta, A szent asszonynál, ím, méltóbb vagyok, Sem akinek keservit oltogatta, S vigasztalásra más fiat hagyott.

Ah, volt szava a két gonosztevőhöz, És Jeruzsálemért imádkozott, És szeretettel szólt az asszonyoknak: - Magatokon, ne rajtam sírjatok! -

Sohsem mondott vigasztalást nekem, De láttam, visszajött! Áldott legyen! És Péter int: Hallgass, boldogtalan! És Jakab szól: Hagyd abba, nem lehet,

Ne higgyétek! A sátán véle van. S János: Ha káprázat játszik veled? - Nem hiszitek szavam? Mondom bizony, Jobb nálatok a fegyveres pogány,

Ki őrül áll a joppei kapun, Az hajlott szómra, engedett korán. Mielőtt a kakas háromszor szólalt, Futék repesve túl halmon, hegyen,

És aki látott, aki vette szómat, Mind hitt nekem, megannyi jött velem. És mentünk kerteken, vetésen át, Felvertük a külvárost, a határt -

S Emmausnál, az országút felén Mind összegyűlve zsong a falu népe És pálmaágot tör és dallva mén, Mint ünnepen az utcák csőcseléke,

És reménykedve zeng az öröm-ének, Az élő mestert várja béna, vak, Almát, tojást osztanak el a vének, Hogy csend legyen. Mégis kiáltanak

És szerte-zengi a kisdedek szája, Mint írva van: Él a zsidók királya! Igaz ne lenne, Kápráznék szemem? Oh, ha a sátán csúfot űz velem!

Hallgassak én? Nem, esküszöm fejemre! Ha százezernyi jő is ellenemre, Ki nyúl hozzám? Szabad vagyok, szabad! S ha nem kiáltok, szívem megszakad.

- Bezúgja szóm a kisértő vadont, Hol csonka ágon rémít Iskárióth, Bekiáltja a pusztákat szavam, Ha senki sem hisz, - én hiszek magam,

Az Úr megtért, - én akarom, hiszem, Feltámadtén mesterem, Istenem. Már indul, köntöse repked a szélben. Utána bomlik hosszú, rőt haja.

Egymásra néz a három, s észrevétlen Felkél a sápadt asszony, Mária, Lépte inog még, - a szava remeg: - Magdolna várj, én is veled megyek.