Ilyen volt tán, mikor magához vette
Öregbátyja az ács. Tizenhatéves.
Göndör, fekete sörénye vállig ér csak,
S nagy, bizantinus, bús gyerekszeme,
Mély, barna, sokfehérű szembogár
Tágranyitottan kérdi misztériumát. -
Mert arca előtt áll halvány, nagyocska
Jézusa már; s az anyja bús szemével
Szemedbe néz a képről ő is merőn.
- S Mirjam nem öleli, - imleti még,
Nem hajtja hozzá oldalvást fejét.
Érett, konyuló, méla mozdulattal,
Együgyű, vállalt, boldog anyaságban,
Mint ahogy értjük, s áldjuk a Madonnát,
(Örökre így lett kései képírásnak.) -
Ez még a szűz s az anyasága: csoda.
- Kis keble dús fátyol redőkbe rejtez,
S gyenge karjait, áttetsző üvegkezét
Bő köntösében mint két lenge szárnyat
Terjeszti ódon, imás mozdulattal
Az Úr felé; - s nagy, barna-bogarú,
Világító fehérű mély szemével
Komolyan, gyermeki panasszal kérdi
Mint az angyaltól Názárethben egykor
Imádság közben: "Hogy lehet ez, uram?"