Én sokszor néztem hátra és előre. Szemeim, e szörnyű szemek Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást, Dolgok színén visszájuk átütött, s a szón a célzat
És lovagi vért alól a lóláb kitűnt. ...Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én szegény. Azontúl hiába takartam el már az arcom, Hiába futottam hűs, puszta mezők felé,
Mindent láttam. Elért a tűz-eső, És lepeltelen szívemen nem volt sebhelynyi ép. Akkor megszánt az ég kegye. Kegyelmes büntetést, páncélt adott reám, jegeset, fehéret, -
(Elvesztem volna nélküle rég.) Sebhelyes, kitakart valómra áldott kérget, Tisztát, keserűt, kristálykeményet, - Könnyeim maró savával betakart engem az ég.
Azóta nem futok. Meg tudok állni a mezőn. Bálványként állok őrt az útfelen merőn, S nem láthatom, csak azt, ki szembejön. Szembejönnek a hegyről koszorús, ifjú leányzók,
Hosszuhajú hajadonok láncfüzér-táncba. Moáb és Hámmon jövendő anyái tán... Jöhetnek! Elhagyott kerteim felé sietnek dalolva szegények. A ligetben áldoznak majd vértől csepegő galambot,
Ahol koszorúm lehullt... De bölcsebbek tán e szűzek. Most már én - kőszobor, - állok! Nem verik át szívem a csókok, mögöttem csattanók. Nincs közöm az öleléshez, mit szőlleim lugasában
Rájukölel a kar, mely egykor engem ölelt. Jaj, ugyanaz a kar és ugyanazok a kertek! Most másra hullnak a szent szók, és másnál vannak a percek, S a régi, sarlós boszorkány ott úszik az égen, - a hold.
Ugyanaz a hold, ki tanúja volt, Ki hallotta szavaink csatáit, véremhullató viadalt, És látta sebesült szívem és látta leplezett szívét. ...Ó, hogy azóta is jár-kel a hold még, és szagosak a tavaszi kertek,
De itt kénköves essők vertek, itt minden hamu és üszök. Mindegy! - Én magosan állok. - Majd szívemig átkövülök; És hószínű kristályvalómon egyszer csak átsüt a hold.
Cookies on Poetry Cove