KÉTSÉG

Éjfellegekből jött; - sasmódra szállva Tört a szívemre első, lázas álma. Viharszegett szárnya felém borult, És mit ezeregy éjszakán tanult

Titkos igékbül, holdfényes jegyekbül, A boldogsággal ámított szivekbül, Lángoló szóval lihegte felém, Míg tehetetlen rabul estem én.

- Csak jőjj velem! Odavezetlek téged, Hol zabolátlan kavarog az élet, Emelkedő-eső, szilaj hulláma Vad szirten permeteg-sugárra válva.

Kálváriákra, hol virág terem, S kígyófulánk virágok kelyhiben. Vérző tövis közül kell fölemelned, Mi ott terem szívednek, - a szerelmet.

Akit szeretsz, - majd sírnod kell miatta, Követned kell börtönbe, gyalázatba, Aztán sugáros magasokba fel - S a királynője ott is te leszel.

Hát jőjj, - siess! - - S míg félig öntudatlan, Kiszáradt ajkkal utánasusogtam A viharok dalát, - habozva, késve,

Nem mertem őt követni - mégse - mégse. S egyszerre, - gyilkos bosszusággal telve Keselyű-karmát vágta a szívembe. - Verdeste, - tépte, - csattogott a szárnya,

S messzenyilazott a vad éjszakába. Nehéz, halálos, álomtalan álom, Meddig tartott az éj? - már nem tudom. Most hajnal. Most a virradatot várom,

Lábadozón kitárom ablakom. - És bemosolyog az ég teli kékje, Tavaszi légben halk hullámu béke. Enyhe sugárok tiszta balzsama.

- Májusimádság egyszerű szava Körültem, tán e könnyű, méla nesz? - Valaki néven szólított. Mi ez? Egy szürketollú, formás kis madár

Jött észrevétlen, - s valamire vár. Hogy felémrebben könnyű tolla pelyhe. Regfuvalom száll halkan a szívemre, S szavától mintha engedne a fagy!

- Te mégis árván, egymagadba vagy! Vár, készül, tervel minden, ami él, Te ülsz a bomlott fészek szélinél! Tavaszidő van. Sugaras, szeles; -

Vigyázz! A többi rendre párt keres, - Sietve épít új, meghitt tanyát. S te itt maradnál egész nyáron át? Ne vond a vállad, hogy: Nem érdemes!

Hátha valaki ép téged keres! Lásd! Cifra, mézes beszédhez nem ért, De megfelezné véled életét Egyszerű izenettel aki küld. - -

Léssz féltveőrzött, mindig megbecsült. - Aprócska tervek, szűkhatáru vágyak Közt holnap gondja vet a mának ágyat, - Én gyógyulást tudok számodra, lásd, van

Fehértornácos, szép falusi házban Egy ember. - - Jőjj velem! Leszel úgy-e Őszhajú asszony hallgatag menye? Még szól! S miközbe húnyt szemmel merengek

Valami rég félbenszakadt dalon. S miközben a fagy halkan, egyre enged. Én hallgatom, csak egyre hallgatom. - Űznöm kellene. Szólni hangosan:

- Nem jó helyen jársz, édes madaram! Ki hozzám küldött, én - nem ismerem. Űznöm kellene és - - még nem merem. Az éjszaka, - a félelmes, a vad, -

Félek, hogy akkor újra rámszakad.