Vérző ököllel, sírva döngetjük, víjjuk, verjük
Örök-hiába e rémes ködboltot, az én-falat.
Siket echó felel: Magad vagy! Magad!
Jaj, kisértet-arcok az emberi arcok!
Mozog az ajak. Mindnek két, nagy szeme van.
- Az ő szemükkel csak egyszer nézhetném magam!
Mit tükörből látok, nem igazi arcom!
Futnék tőle - én szörnyű varázzsal vert.
Kit kérdezhetnék? Nincs más! Embert, embert!
A csillagok földén sincs senki, senki társ!
Egymásra-hagyattunk az űrben, egy-vérek e földszigeten,
- S nem tudhatom, hogy mit érez a kisgyerekem.
Üres ivorgolyók ürege zár egyenkint.
Gurul velünk, vagy áll. Nagynéha összecseng.
Mit tudhatunk a szűk sötétbe bent?
Érthetjük-e rendjét forgásnak, ütközésnek?
Tekéznek-é velünk ismeretlen, nagy kezek?
- S hova ejtenek, ha leejtenek?