A lelked messze, idegenbe való,
Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek.
Tettetve kies, mint szigetbeli tó,
S a nagy, riadalmas, dús óceánnal
Titokszerűen eggyéfolynak a mélyek.
Ha ott árbocatörten elmerül egy hajó,
Fölzeng itt halk buborékja színének,
Tükrözve torzon, döbbentőn, visszásan
A hajót, a halált, a vihart, a tengert...
Ez a lelked.
Fürge, szomorú, apró mosolyod
Halvány redője aranyszőtt selyemnek.
Selymek... zizegők, rajzosak, nyugtalanok!
Ideges ábrák kúsza gyűrüin át
Félbenmaradt, bús fényálmok kerengnek. -
Sok tipegő, finom ösztöngondolatod
Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek, -
És mint a tarka, lágy, bőráncú selymet,
Puhán, hízelgőn alakomra dobod
A mosolyod.
A te szerelmed gyümölcsfa-virág,
Némán hajolva simítja az arcom.
Hűs illathálóban pihen a vágy,
Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek,
Mint lampiónos, felhős tavasz-alkony. -
S én feledem, hogy itt ős láva-láng
Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon.
"Amen!" - szólsz; s kivirítnak pici csoda-fák.
Bűvész vagy, bölcs vagy! Engem egyszer elveszt
A te szerelmed.