Jó volna már halva látni,
Ártatlan néma halottnak,
Beszórni ibolyákkal,
Beharmatozni könnyel!
Képe, mely torzul folyvást,
Rongyoltan haloványlik
Szívem vakult tükrében -
Rögződne régi színekkel.
Nem jönne senki hozzám,
Ki kezet fogott vele aznap,
Nem híresztelnék hirmondók:
Ezzel is, azzal is látták.
Én is mind egyedül járnék,
S gondolnám dac nélkül, pihenten:
"Mért is lett volna jobb hozzám?
Életemnek többje volt ő így."
Az útja már ferdére fordult,
Rossz plánéta alatt járt épen,
Amikor sorsomba tévedt,
S nem kérdve: "Szabad?" - benyitott.
De ennek már vége, vége!
Itt rossz órában láttuk meg egymást,
Tán mához százezer évre
Illőbben találkozunk!
Igy búcsúznám: Béke, béke!
Megáldanám halottam! -
Beszentelném szelidült könnyel
Betakarnám ibolya-gyásszal
És szabadulnék végre,
És szabadulnék végre!