Van egy leány, - csak a mesébe él, -
Mondják, - nem is különb a többinél.
Elszállt fölötte édes, röpke mult,
Siratni vágyott, - kacagni tanult...
Ám akik szánakozni jobb szeretnek,
Sehogysem tetszik a jó embereknek,
Fürkészik arcát reggel, - látni vágynak
Könnyek nyomát, virrasztott éjszakákat,
S a vigalomba ha elfárad estve,
Föléhajolnak az álmára lesve,
Összesúgnak a bölcs, jó nénikék:
"- Hajh, a régit, - most is szereti még!"
S van egy ember. Mesevilágba jár,
Nagy álmodó, de jobb százannyinál,
Szemébe néz csak, - aztán mitse kérdez,
Kézenfogja és nem nyul a szívéhez,
Elmúlt szerelmet sohsem emleget,
Kímélve, félve kerül egy nevet,
- Nagynéha kérdi meg: - "Nyugodt egészen?
Hisz tudtam én: meg fog gyógyulni szépen, -
Hisz mondtam én, hogy el fog múlni, lássa,
A beteges, az ideges varázsa, -
Rámfigyel? Ő rá gondol? Úgy-e nem?!"
- Súgja a lány: - "A régit szeretem!"