Úgy emlékszem a fagyos éjszakákra! A lámpám kormos, fűtetlen a kályha; A furcsa kis terem: könyv, csésze, lombik... Agyamba' lázasan fonódik, bomlik
Száz új kötés, száz lenge kapcsolat... Lényeget sejtve a külső alatt, (Óh, az a hit, mi egyszer bennem élt! Óh, az a vágy, mi akkor ösztökélt!)
Vágyban keresve, hittel megidézve A lét örökegy, titkos szívverése, A nagy törvény. Csak nyúlni kell feléje, Csak forma kell, hogy emberész fölérje...
Már oly közel! Csak a szót megtaláljam! Megnyílt az út, érzem, hogy nő a szárnyam, Érzem a sajgó, idegen gyönyört... Ez a repülés! Elhagyám a kört!
...Amikor - hajh! - mint ablak üvegén Fogoly legyecske ütközik, szegény, Úgy csattan, úgy zúzódik szét a szárny A Végtelen alig sejtett falán.
A mozdulatlan, néma kőkerub, Amely kezdettül őrzi a kaput, Megéledt. Kardja lángot szór felém... Egy illetéstől visszahulltam én.
Itt voltam újra. Könyvek, lombikok S az ismeretlen, gőgös, nagy titok. Ám egyszer - épen márciusba' volt - Rámhajnalodott, mint eddig soha.
Még főm a könyvre álmodón hajolt, S már bíborszínű volt a kis szoba. Valami könnyű, léha, kósza szél Rántotta fel az ócska ablakot,
Előttem szétzilálva lap, levél, S már hebehurgyán szívembe csapott. Óh, Istenem! Távol, méntás mezők Száz illatos koboldja tört reám, -
Kérők, ígérők, sejtők, sürgetők, S reszketve, várva, félve hallgatám. Óh, mennyi szín, mit soh'se láttam eddig! Ez ismeretlen élet mind a földé?
Mely rámborul, mámorba ejtve siklik A töprengés dohos redői közé. No, lám! a rózsák! Ah, a fellegek! S mind e csoda máról-holnapra ébredt?
Vagy épp ilyen volt tegnap? Nem lehet! Egyedül az én üdvösségem végett, Hogy megismerjem, ami ősi, rejtett Értelem él sugárba', színben, dalban;
Titkok, amiket csak tudatlan sejt meg És szók, amiket úgy kell súgni, halkan. Hogy megtudjam: lélekzeni mily édes, Halk, gyöngéd szókat szívni bé vele,
S engedelmesen símulva a léthez, Köszöntöttelek Téged, aki éltetsz!... S ez volt az Élet első reggele.
Cookies on Poetry Cove