Útszélen ül Mára a redves kövön, A kebele apró, a dereka nádszál. - Haj, sátrat szedett és elment messze az öröm, A csók, meg a dal. A büszke vadásznál
Tévelyg valahol. Őt követi. Néz, - fehér kígyók futkosnak barna szemén, Varázsvonalat ír az ujja hegyével. "Jöjj sátán úr, segíts, mert elveszek én,
Boszorkányige a nyomába nem ér el, Itt legyen, akarom, - szeressen engem!" Kilobban a földből rőten, feketén S szól: "Add nekem a négy testvéred!
Az öcséd, a hugod, a bátyáid enyém!" S húrt készít, vékonyabb húrt, vastagot, - négyet, Zengő húrt, kígyós fehéret. "Most az apád kell!" Azt is odaadja.
És szekrényt formál, karcsút, mint a virág, Rálehel szomorún és int bólogatva: "Így jó! De most még add az anyád!" És odaadja a lány.
S lett, - lószőr a vonóra a hosszú hajából - És vonja, csapongva, szilaj, szaporán. Majd beletép, - s visszaadja nyögve a távol És kacag és zokog szavára a lány,
Ahogy ő akarja. Jött gondtalan újra az ifjú vadász, És hegedül Mára a redves kövön. Haj! - Fehér kígyók serege futva cikáz.
Rásímul a bűbáj. Vad, gyilkos öröm, Ujjongó, tépő pokoli nagy bánat. Ott maradt fogva. Szerette nagyon. Vérig csókolta. Átkozva könyörgött,
Ha futott, - visszasírta a nótás vadon. - De egyszer eljött szomorúan az ördög, Mert övé a kettő. És elvitte őket. A csodaszerszám meg ott maradt, - hallga!
Vén, kósza cigány jött, az vitte magával, Azóta kacag meg zokog, aki hallja, - Ha viszi falukon, városon átal Ahogy ő akarja.
Cookies on Poetry Cove