Novemberestén, - párás, szürke légben
Végigsuhant fehéren, - hófehéren
Zsibongó utcán, téren.
Hol kába fényt szór minden kirakat,
A sivár, gőgös ívlámpák alatt
Sietve elhaladt.
Míg karcsú árnya a házak falán
Úgy fut utána - üldözi talán:
A gondűzött, a szomorú leány.
S egyszerre, - megáll a sarkon.
Ott benn, a kávéházi füstbe, fénybe,
A csúf, közömbös, hétköznapi létbe,
Ott, - valaki. Ez ő! Nem tévedett!
- - Elnézve sürgő emberek felett
A férfi. Szeme, az utcára téved, -
Nem száll belőle tűz, se vágy, se élet.
Egyhangú közöny az arcon.
Egy pillanat. Csak amíg átsuhan
Egy szíven a ború.
Míg széttekint - magába, társtalan
Egy lány ki szomorú.
Egy pillanat, míg az emlékezés
Zokogva tör elő.
Egy pillanat csak. És szemükben ég
Sóvár, tüzes, dacos gyönyörűség,
A mindent feledő.
Csak ennyi! És míg gyorsan összefogja
Remegő kézzel sötét köpenyét, -
Megcsukló vállal, - tétovázón, félve
Vagy visszahívó, édes szót remélve
Megindul, - a ködbe, - odébb.