APÁM

Beszélik róla: különös, nagy szeme, Opálos, idegen, északi szem, Távolba révedt mindig. El tudott Babrálni félnapon egy tő virággal,

Hozzáhajolt - s a gyönge, finomult, Kényes, nagy szirmok küzködő illatát - Az asszonynak is - a lelkét kereste. Képeket gyüjtött, könyvet, régi himzést.

Az emberekkel is erőlködött, Dús lakomáin csillogott az asztal, Zaj nélkül szolgáltak fel, s a borok Kristálytüze oly mélyen, lángolón

Aranylott. És ő kedvét lelte benn, Amíg friss volt az abrosz s a virágdísz. Ám később, mikor egyre harsogóbb, Vitázóbb lett a szó, fojtóbb a füst,

Szidták a kormányt a megyés urak. Tíz is beszélt - és trágár, durva tréfán Kacagva dőltek el -, baráti csókban Ellágyultan dadogtak majd, amíg

Néhánya horkolt már pittyedt ajakkal. Oh - akkor oly zavart lett, oly merengő, Elnézte őket fátyolos, bús szemével, S érezte, hogy csak ő a magános itt.

Aztán füttyentve hívta be hű ebét. Csörtetve jött a vizsla, hozzásímult. Ölébe téve az okos, nemes fejet, S a szürkülő borgőzös reggelen

Amíg simogatta - egymásra néztek. Mondják; később én lettem szemefénye. Feledte értem a híres virágait, Csipkés, szalagos bölcsőm fölé hajolt,

És mint egy drága porcellánt, úgy őrzött. Mennyit virrasztott kis betegágyamon! S amikor egy nap, senkitől nem tanulva, Le tudtam írni először két betűt,

Magához vont és súgta: "Így, kicsim! Mire te felnőssz, más lesz a világ!" És akkor jött a kór, s ő haldokolt Sokáig, bizton tudva végét.

És nem volt sokkal idősebb, mint ma én!... Mondják, miattam gyötrődött éjszakákon, Ha rámnézett a keze ökölbe szorult. "Koldus leszel!" - szólt s elfulladt a szava -

"Mért nem lehettem éretted fukar!" Oh, édesapám, ha tudnád, hisz semmi az! Ha nem lett volna soha nagyobb bajom! De látod, a világ se változott azóta;

Mennyire nem volt igazad, apám! Most hallom a hírt - oly gyepes a sírod. Bókol a márvány s az aranyos betűk Lemosva mind. Oly régen jártam arra,

És minden évben vannak záporok. Mennyi vihar! Oh, hányat megértem én, S az élet, apám, milyen nagy zürzavar. ...Ha látnád, igen, már van kis unokád,

Fényesszemű, hangos, eleven csöppség, De szeme oly más, mint a tied s az enyém! Így jó. Mert fognak még jönni viharok! - De hátha más lesz a világ, mire felnő?

De milyen régen is alszol már te lenn! Nem voltál sokkal idősebb, mint ma én, S aranybetűid az idő mind lemosta, És hallom a hírt, oly gyepes a sírod!

Elvihetem-e még egyszer virágaim? Ki tudja?! Az élet olyan nagy zürzavar, És én olyan fáradt vagyok - apám.