A fiú anyja elhalt még a nyáron, - Hat éves volt. A lány alig mult három, Örökbe tartott kicsi koldusok, A hajuk borzas, szemük mosolyog
Talán, - mert senki sem vigyázott rájuk - Vidám a kedvük, rongyos a ruhájuk, - Valahogy összeszoktak rosszba, jóba, Foltos ujjasba, tépett viganóba,
Nem ártott nékik hideg, se meleg, Együtt kószált mindig a két gyerek. Egyszer, - hogy tavaszodott nálunk épen, Kék volt az ég, - a fű kiserkedt szépen,
Hogy kézenfogva ballagtak előre A várhegy oldalán, a temetőbe, Honnét alig tisztult le még a hó, - Csak úgy betévedt Andris meg Kató.
A meredeknél, - túl a kőkereszten A kisleány ijedve visszaretten, És meglapulnak egy sirdomb tövébe, - Ott fenn, - az útnál, - talpig feketébe
Egy asszony ül útszéli kis padon, Az arca sápadt. Annyi fájdalom Van a szemébe. - Igy van festve épen Az Isten anyja a templomi képen, -
Tudja Andris. Ő iskolába is járt, S míg kézenfogja a szepegő kislányt, Biztatja: Ej no! Én vagyok veled! Ha félsz Kató, - magam odamegyek.
S a szép úrasszony oly szelíden nézett, - Dehogy bántotta a két kis cselédet, - Feléjük nyujtá kis, fehér kezét, Megsimogatta a Kató fejét,
S Andristól megkérdezte csendesen - "Ki fia vagy te, - édes gyermekem?" Hozzásimult a lány, - a fiú bátran Felelgetett, - s barátok lettek hárman.
Súgta Andris: "Az érnél, - túl a réten Színes kavics van, - jöjjön néni vélem! Nem bír? Sebaj! Hozok belőle hát!" S Katóka szórt ölébe ibolyát. -
Eljöttek másnap, - s nem kószáltak el, Csendben maradtak a szép nénivel. Harmadnap esdekelt Andris gyerek: - "Meséljen egyet! Vagy azt mondja meg,
Mért jött ide, - a mi falunkba épen? Honnan való? Tündérek erdejében Gyémánt csudavárban lakott talán? Ott van ilyen sok! Mondta nagyanyám."
S felelt mosolyogva: "Ahol én lakom, Sűrű a köd, - hideg van ott nagyon, Azért nem tudnék meggyógyulni ott; Idejöttem, - keresni a napot.
Itt fényesebb, - de nem elég, - sohse..." Kiált Andris: "Van arrul egy mese A zöld király legkisebbik fiárul, Kétfejű sárkánnyal viaskodásrul,
Ki ezüst felhővárba fenn lakott, - De elrabolta tőle a napot Az a vitéz. - Biz én is elrabolnám! Ha elmegyek, - Kató, - te várakozz rám.
A sárkánnyal vihat úgy-é akárki, - Nem baj, - hogy az ember nem ép királyfi?" - Aznap este - szegényes szalmaágyán, Hogy elpihent, - az a hétfejű sárkány
Ki nem ment sehogy a fiú eszéből, - Éjfél is volt már, hogy elaludt végül. Egyszer csak, - ablakán a kis kamrának Hall koppanást, - egyet, - majd kettőt, hármat, -
Kinéz. - Nagy fényesség tűn a szemébe, Kinyitja gyorsan, - hát csak jön elébe Toporzékolva, tűzesőt okádva Minden meséknek táltos-paripája.
- "Ülj fel, - kis gazdám! - Széna, zab se kell, Ne fordulj hátra, - csak én rám figyelj! - -" S hegyen, völgyön repül a csodamén, Azután meg a felhők tetején
Egyik csillagrul másikra szökell, - A teleholdat gyorsan érik el, Aztán a Göncöl szekeréhe' jut, Patái alatt porzik a tejút.
Körültök egyre növekszik a fény, S míg egyet dörzsöl káprázó szemén Andris vitéz, - már ott, elötte áll A kacsalábon forgó csodavár,
És szól a táltos: "Most gazdám, elébb Kérd el a Nyilas csillag fegyverét". Andris hallotta már az iskolába, - A tudomány is elkel itt, hiába, -
Hogy túl a Mérlegen, túl a Bakon A Nyilas csillag mi tájban vagyon, Meg is találta, - ráköszöntött szépen: "Minden jót, bátya, - az Isten nevében!"
Rámordul az őrcsillag: "Terrringettét! Hogy bátyádnak mondtál, - ezer szerencséd, Ki máskép szól, mindenkit lelövök, Hát a fegyverem kell neked, kölyök?
No, már a lelked rajta, - én nem bánom, Csak úgy jársz, mint a többi harminchárom: Volt azok közt vitéz akárhány, - Téged is fölfal a hétfejű sárkány."
Jön a fiú, fegyverrel a kezébe, Szól a táltos: "Gazdám, semmit se félj te! Csak ha a sárkány szembe jön veled Kiáltsd:,Irgalom, jóság, szeretet!' -
Aztán lőjj rá a nyillal!" Úgy esett, A sárkány bömbölt, futta a tűzet, Nagy dérrel-durral úgy indult neki, -
Ám a varázsszót ez sem feledi, - Rálő, - s a szörnynek felszökken a vére, Fel a várkastély tornya tetejére, A kacsaláb megáll nagy hirtelen,
A hármaskapú meg nyitva terem. Ahogy belép, csak eláll szeme, szája, - Körülte van tündérország csodája. A szóló szőlő szólítgatja szépen,
Mosolygó alma mosolyog kezében, Csengő barack is csendül csodaképen, Mintha angyalpár ministrálna épen, - S középütt, - színes vizű szökőkútnál
Talpig fehérben, mosolyogva ott áll Aranyhajú pici tündérleány, S szól hamiskodva: "Félsz tőlem talán? Szebb vagyok úgy-é, mint borzas Katád?
Velem játszani mindig fogsz-e hát?" A fiú nézi és szól csendesen: - "De már, kisasszony, - én megkövetem, Ahol én járok, - velem nem jöhet,
Hogy enné meg a száraz kenyeret, Mit rektor-nén' sütés előtt ha ád, Azzal szoktam kínálni kis Katát. Üvegliliom-köntöse meg épen
Széjjelszakadna a virágszedésben. Játsszék csak a magaformájú társsal, Én beérem az árva kis Katával." E szókra a lány eltűnt, - semmivé lett
A kert, - s az egész boszorkány-igézet. S a fiú bátran, büszkén, délcegen Tizenegy szobán keresztülmegyen S a tizenkettedikbe is belép.
Ott ül a király. Ékes, csodaszép Palástja, trónja: - mind csupa arany Csillog, szikrázik káprázatosan, S a koronáján, - fehér ragyogásban
Izzik, tüzel a naptányér csodásan. Az Andris száján elhal a beszéd, És betakarja mind a két szemét. S szól a király: "Akárki a neved,
Olyat míveltél, mit senkise tett, Odadom önkényt, ha - ép akarod - A tarisznyádban vidd el a napot; Vitézi munka, - bére a tied,
Isten neki! Odaadom, elvihet'd, Ha kedved tartja. Egy a bökkenő, Kinek szántad, - a szelid arcú nő Nincs már a földön. Ott meg nem leled,
Talált azóta sokkal jobb helyet; Odament, ahol milljó nap ragyog, Hozzá képest kolduskirály vagyok. Téged valamikor majd elvezet
Hozzá Irgalom, Jóság, Szeretet. - A rendet most ne bolygatnók, öcsém! Maradjon a nap a régi helyén, Hajolj a szóra, az Isten megáld,
S a kedvedért megáldja kis Katát. Jó tettedért jót várhatsz, - higyj nekem!" S felelte Andris: "Amen! Úgy legyen!" Hogy ezt kimondta, felhő jött felé,
Sűrű fehér köd arcát elfödé, S amikor nagysokára észhe' tért, Ámulva dörzsölte meg a szemét. Ott feküdt kicsi szalmafekhelyén.
Virradt már, s a fehér hajnali fény Széles csíkban a tűzhelyre esett. Az nap, - meg másnap is még, - keveset Látta Katót, - s játékra rá nem ért.
Aprócska dolgot, meg picinyke bért Kapott már néha, - s győzte emberül. Vasárnap, - hogy újból összekerül A két kis árva, s megy a temetőre,
Katóka észrevette már előre, Hogy a sírkert szélin, - közel az érhez Egy frissen hantolt sírdomb feketéllett, S a temetőőr halkan szólt megettük:
- "Az idegen úrasszonyt eltemettük!" A két gyerek elhallgat meglepetten, Aztán egymásra néznek mind a ketten, "- A sáros földbe? - Kacagni való!"
Dehogy is hitte Andris meg Kató. Az égre néztek, ahol felhaladt Sugárpompában a tavaszi nap, Belenéztek sokáig, önfeledten,
És könnyes szemmel mosolyogtak ketten.
Cookies on Poetry Cove