Az anyja rendben tartott sok léhűtő cselédet,
Kastélyasszonynak hívták. Minden kulcs nála volt.
Az apja - (úgy mesélték,) - a gróf. Sok furcsa gépet
Babrált a vén toronyban és könyveket magolt.
Míg ifjan forrt a vére, szegény, közrendű házból
Úgy hozta el a gróf az asszonyt hajdanán,
Majd - megtűrte cselédül. Ám valamerre távol
Klastromba nőtt és tegnap került elő a lány. -
Úgy mondja, aki látta:
Olyan, akár a képen az öreg méltósága...
Mint egy fehér apáca, csendes volt, halovány,
És szomorún lézengett, amíg nap-napra telt.
Ám egyszer - tudj' az ég! - e szótalan leány
S apja, a furcsa vén legény, egymásra-lelt.
És fenn a vén toronyban együtt tanultak este,
Vagy nézte karcsú, szép kezét a zongorán...
Azt mondta: "kis leányom!" - Az anyja sírva leste
És távol rokonok szörnyűködtek: "No lám!
Megérjük még talán,
Grófnő lesz, örökös lesz az a fattyuleány."
A gróf kapott azontúl sok, hosszú levelet
És hivatta az asszonyt. Ideges volt kicsit.
Így szólt: "A lány... a lányom szerencsés nem lehet,
Ha ösmerik az anyját. Ön nem maradhat itt.
Kap évdíjat... Holnap majd gyűlésez a család...
Velük én szembeszállok... A gyermek az enyém!
Ejh! Gyűlölöm a sírást!... Most hordja el magát!"
És indulna az asszony... Oly roskadozva mén,
A küszöbön megáll, visszatekint szegény,
Mintha valamit várna,...
És akkor szomorún, némán megindul utána
És elmegy véle a lánya.