Zöld napsütés hintált a tenger lágy, habos vizén,
meztelenül, vigan, nagy messzi beusztam biz én,
a fényes ég, a csipke víz pólyája testemen,
bölcsőben fekve ringtam ott, behunyva két szemem.
Én nem tudom, hogyan, mi volt. A locska őselem,
a víz kihült és nagy hideg zuhant rám hirtelen.
Szivemből rémület szökellt, mint bokorból a vad,
kiáltottam vón s keserűn szájon vágott a hab.
A hátam mögött szüntelen valami orditott.
Iszonyúbb volt, mint óriási tarajos gyikok
csordája, az a tenger ott s én küzdöttem vele,
elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete.
Usztam, vagy usztam volna, ám ugy értem partot ott,
hogy vert a hullám s végül egy hatalmas kidobott