Ott alszunk a száraz fában, villogó bő szénrakásban,
ifju asszony keze kelt,
sustorgunk a katlanokban, szikránk pattog úgy szalad,
pírt adunk a szőke kőnek, kövér darab húsok főnek
fölöttünk a tarka cinfedő alatt.
Zöld fa lombjait bekapjuk, vastag nyelvvel megforgatjuk,
szörnyű szarvval szertehányjuk, zúzzuk az avart,
bika derekára kormot rovunk ha borjúra morgott s toklyótülökkel lékelni, öklelni akart -
piros pozsgás ifiakban csimbókos gyümölcsünk csattan
csatakban csordítva rengő velőt és tejet,
gyümölcs pattan visszacsapó, dühöngők ijjának való ágakon, melyek
őserdőben századhosszat ropogósan hajladoznak, bőrükből meg bomlik, forr a lé
s roppant arany madarakat nyujtanak a tágas ég felé!
Kerek kazal tetejében Isten guggol ördögképben, vörös paprikaujjakkal dalunk pengeti,
gördülő farát a sok lány körbe rengeti,
nyujtózkodnak a fiúkkal, míg megértik csendes énekünk,
s ha megértik, összerogynak, pörnyét hint fejükre istenünk,
zörgő imákat rebegnek, földre rogyva öregednek, öregen pedig
töpörödött kicsi testük a mi erős hamvainkba ríva fektetik.